Ő volt az egyetlen ember, akinek megengedtem, hogy megérintse a szívemet...

 

És ő volt az egyetlen ember, akinek megengedtem, hogy megérintse a szívemet.

 

Nem azért, mert mások nem próbálkoztak. Voltak, akik kopogtattak, voltak, akik erővel akartak betörni, és voltak, akik csendben, óvatosan simították végig a falakat, amelyeket magam köré építettem. De a szívem zárva maradt, mert úgy hittem, hogy ha kinyitom, újra sebezhető leszek. És a sebezhetőség túl sok fájdalmat hozott már az életembe.

 

Ő azonban más volt. Nem próbált erőszakkal belépni, nem követelte a kulcsot, nem várt feltétel nélküli behódolást. Egyszerűen csak ott volt. Egy olyan jelenléttel, ami biztonságot adott, egy olyan tekintettel, amelyben nem volt ítélet, csak megértés. Nem akart megváltoztatni, nem kérte, hogy felejtsem el a múltat – csak megmutatta, hogy mellette nem kell a múltam árnyékában élnem.

 

Először féltem. Hiszen ha valakit beengedsz, az mindig hordozza a veszélyt, hogy egyszer elmegy. És mi marad utána? Üresség? Fájdalom? A saját naivitásom árnyéka? De vele más volt. Mert nem kérte, hogy felejtsem el, hogy máskor már megbántottak. Nem várta el, hogy azonnal bízzak benne. Türelmes volt, kivárt, és minden egyes nap egy újabb apró részt mutatott abból a világból, ahol a szeretet nem feltételekhez kötött.

 

Lassan kezdtem elhinni, hogy talán lehet másként. Talán létezik egy hely, ahol nem kell páncél mögé bújnom. Talán van olyan ember, aki nem fog eltörni, ha meglátja a sebeimet. És én is képes vagyok újra szeretni.

 

Ő volt az egyetlen ember, akinek megengedtem, hogy megérintse a szívemet. És többé nem akartam visszazárni.

 

Ági