Boda János: A mindennapok romjain át

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Boda János: A mindennapok romjain át

Már elmentél, s egy perce még

minket figyeltek a csillagok,

vad, konok fénnyel éltették

köztünk a pillanat darabkáit,

amiben elvesztünk tapintatlanul.

 

Minden összeáll és szétesik,

mert így van rend a lélekben,

mégis makacsul kívánom ajkad,

hogy mint elixír, életet vigyen

kihűlt ereimbe.

 

Csak az fáj, hogy kevés az idő,

és ellopja az álmainkat,

nem vár, és nincs türelemmel,

minden másodperc egy darabot

letép az életünkből kimért,

kegyetlen pontossággal...

 

Hiába vagy elég közel,

mindent megpecsétel a robot,

a munka és a kötelesség.

Kiéhezve várlak napjaim

töretlen perceiben,

és próbálom vonni magam

a mindennapok romjain át,

hogy elérjek hozzád.

 

Hálát halmozok magamban érted, hogy élsz.

Még ha olykor jéggé dermeszt is a távolság,

és sötét lepel hull féltett ékköveinkre,

mi akkor is kitartunk, mert ugyanazt akarjuk.

Őrizni a lángot, ami egykor összeolvasztott bennünket.