Boda János: A mindennapok romjain át
Már elmentél, s egy perce még
minket figyeltek a csillagok,
vad, konok fénnyel éltették
köztünk a pillanat darabkáit,
amiben elvesztünk tapintatlanul.
Minden összeáll és szétesik,
mert így van rend a lélekben,
mégis makacsul kívánom ajkad,
hogy mint elixír, életet vigyen
kihűlt ereimbe.
Csak az fáj, hogy kevés az idő,
és ellopja az álmainkat,
nem vár, és nincs türelemmel,
minden másodperc egy darabot
letép az életünkből kimért,
kegyetlen pontossággal...
Hiába vagy elég közel,
mindent megpecsétel a robot,
a munka és a kötelesség.
Kiéhezve várlak napjaim
töretlen perceiben,
és próbálom vonni magam
a mindennapok romjain át,
hogy elérjek hozzád.
Hálát halmozok magamban érted, hogy élsz.
Még ha olykor jéggé dermeszt is a távolság,
és sötét lepel hull féltett ékköveinkre,
mi akkor is kitartunk, mert ugyanazt akarjuk.
Őrizni a lángot, ami egykor összeolvasztott bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése