Nézem
a rohanó várost. A műanyag nőket, akiket újságok öltöztetnek. A vagány
pasikat, akiket hárombetűs márkanevek irányítanak. Álarcok mögé bújva,
festett vigyorral a képükön gyűrik a métereket. Sokuk okos telefonon
lóg, s észre sem veszik, hogy mellettük ül, akivel épp sms-eznek. S
mikor találkoznak, olcsó játékokkal kábítják egymást, ahelyett, hogy őszinteséggel hidakat építenének a másikhoz.
A média boldogságot ígért nekik, azt mondta, ha felveszik az álarcot,
minden rendben lesz. De nem ez történt. Hogy miért? Mert bármibe is
csomagolod magad, csak az határoz meg, aki a szívedben vagy. S ha
megkeményíted magad, mondván, nem okozhat neked senki fájdalmat, olyan
útra lépsz, amelyen boldoggá sem tehetnek. Meg kellene hát tanulnunk
újra szívvel látni egymást. Újra szeretni, menni, élni. Lefordulok a
sarkon, és egy idős nőt látok. Hátát megtörte az élet. Apró kezét
gyűrögeti, mint valami papírgalacsint. Rám néz, mosolyogni kezd.
Viszonzom. Veszek tőle a frissen sütött pogácsájából. Amikor több pénzt
akarok adni neki, megrázza a fejét, és megsimogatja a kezem. Nem
szólunk. Nem kell. Mert rám néz, és szemében ott ragyog az élet, mit
egész nap kerestem. S akkor megértem, nem veszett el a szépség, mellyel
születünk. Talán csak nem vesszük észre. Az élet gyönyörű erdejében
terjed a beton, s a butaság, mint a gaz, de míg dobban a szívünk, s míg
meglátjuk egymást a rohanásban, addig van remény. Perceink lassan
elhalványodnak az időben, mint a Hold viaszos fénye a felhőkben. Úgy
kellene hát élnünk, hogy majd azt mondják rólunk, méltók voltak embernek
lenni, mert törődtek egymással. :) Ezt kívánom ma mindenkinek. Lássátok meg egymást. Menjetek, szeressetek, éljetek! :)
(Peter Noel)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése