Néha
nem többel, csak reménnyel szeretünk. Reménnyel, hogy soha nem szűnünk
meg hinni vágyaink állandóságában. Néha félelemmel, mert van úgy, hogy a
boldogság mélyebb, mint amit képesek vagyunk megtapasztalni vagy
felismerni, és nagyszerűbb, mint amit a bátortalan szív képes lenne
elviselni. Néha kétségbeeséssel, kínzó álmokkal, belénk ragadt
gondolatokkal, fájón, azon töprengve, vajon hogyan fogjuk lelkünknek ezt
az örökös sajgását elviselni. De néha szerelemmel szeretünk, csak úgy,
igazán, adakozva, felszabadultan, szabadon, és nem a magunk, hanem a más
boldogságáról szövögetünk álmokat, elűzve így a rettegő magányt, a
kételyt, és a szomorú borzalmakat.
(Balogh Boglárka)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése