Régebben
még valahogy a mindennapi táncrend része volt, hogy az emberek
egymással szóba elegyedjenek, aztán ezeknek az időknek vége lett. Épp,
mint annyi minden másnak, ami élhetőbbé tette ezt az országot meg ezt a
dolgot, az életet. Mióta válság van - időtlen idők óta, a kezdetére nem
emlékszik már senki -, azóta kis hazánk lakosai egy emberként vesztették
el a kedvüket. Nagyjából mindenhez, de ahhoz mindenképp, hogy
megszólítsák egymást, beszélgessenek. Hogy mondjanak a másiknak
valami kedveset. Minek, gondolják. Ő se mond nekem. Különben is: kim ez
nekem? Tán rokonom? Alig ismerem. Tehetek én róla, hogy a szomszédomba
költözött? Én se háborgatok senkit, engem se háborgassanak.
A beszélgetés: háborgatás.
A megszólítás: zaklatássá változott.
A beszélgetés: háborgatás.
A megszólítás: zaklatássá változott.
Magyarország
rosszkedvű, lehajtott fejű népe lassan végképp elfelejti a társas
érintkezés, a közösségi együttlét, a szolidaritás hajdani, önfeledt
pillanatait. A keletkezett törésvonalak családokat osztottak meg,
évtizedes barátságokat fertőztek meg - olyan mélységekben hatván át a
közgondolkodást, hogy az ellenségesség, a gyűlölet, a másikat
megbélyegző agresszív indulat kórjától hosszú ideig nem lesz szabadulás.
(Keresztury Tibor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése