Múló évszakok
Hol a hajnalok szürkék, s fénytelenek,
Hol a virágok mosolyai már elvesztek,
Hol a rőt őszi napsugár mélabúsan tekint,
S az ember a régmúltra visszanézve visszatekint,
Ott áll a régi domb alján, s nézi az őszi virágot,
Emlékeiben ott látja a múló színes világot,
Ott látja a tovatűnő múltat, s eltűnő álmot,
Úgy érzi még tegnap volt, s mára már nincs ott,
Csak az emlékek őrzik az ifjúkori álmot,
Pedig még csak ősz tincseid vannak,
Szíved még fiatal, látja a szépet rajtad,
S ha az ősz rajtad át is suhan, lelked ifjú marad.
Nézed az öreg hársat, ő is emlékeiből hoz ágat,
Terebélyes lett, mint a többi fiatal mára,
S ha melléállsz, mint ifjú korodban tetted,
Úgy érzed, átölel, mintha régi barátod lenne,
Igen ő barátod volt valaha, mindig meghallgatott,
Fiatal szívedben, ha ezer bánat nyomot hagyott,
Mára már az öreg hárs kérgesebb lett, mint volt,
S a te szíved is bizony néha másképp üt, mint volt,
S ha az akác mellé mész, s felnézel rá, ő is megismer,
Ugyan mára már a lombja itt-ott száraz, s gally,
De ha virágot hoz, édes illatával, még magához csal,
Úgy érzed, mintha a tegnap lenne, ha rád süt a nap.
(Berta Béla)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése