Szerető szívvel...

                                                                

Tudod arra gondoltam,

hogy az emberiség felnőtt,
és ahogy a gyerekkora elmúlt ,
úgy fogytak el a csodák,
mikor még kiscipőben járt,
minden különleges volt,
minden különleges csoda volt,
csupán a csoda nem volt különleges,

naponta rácsodálkozott az ember
a gyorsan,
mégis láthatatlanul növekvő fűre,
a magasan repülő
csuda ügyes bogárra,
a kotta nélkül daloló madárra,
csodák birodalma volt a világ,
de ahogy cseperedett az ember,
úgy eszesedett,

és már nem hitt a csodában,
a magyarázatot mindenre megtalálta,
kiderítette, mitől színesek a színek,
a madárhang hogyan keletkezik,
és miért nem esik le a katicabogár,

miért ad meleget a napsugár,
télen már nem csoda a fehér csoda,
persze gyerekek még vannak,
de majd ők is felnőnek,
ahogy felnőtt az emberiség,
az elmaradt csodát majd ők is siratják,
ma már különleges nem történik,
ami csodaszámba mehetne
az nagyon ritka, a világot az ember
kívülről-belülről ismeri,

sok újat neki már nem tud mondani,
ha csodát szeretne,
csak önmagára számíthat,
ha benne a jéghegy felolvad,
akkor újra születhetnek a csodák,

az egyik a másikat hozza magával,
meleg, szerető szívvel
újra csak kisgyerek lesz az ember,
aki rácsodálkozik mindenre,
mint aki először lát bárányfelhőt,
hegyek mögül felbukkanó Napot,
hiába lett az ember felnőtt,
ha megszületik benne a csoda,
csoda lesz az egész világ újra.

(.kaktusz)