Gősi Vali-Évszakok királynője

Gősi Vali-Évszakok királynője

Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan,
észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényű tavaszból egyre
perzselőbb nyárba, hogy onnan a mézszínű, lombhullató, krizantémillatú,
elmúlást idéző ködös, őszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél
hótakarója alá.
Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak, - a tavasz, nyár,
ősz, és a tél -titokzatos hangulatát és folytonosságát. Ha néha befelé
figyelünk, lelkünk is szinte hallja, hogy mindegyik szó - az évszak
hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, majd keményen, fagyosan -
muzsikál.
A legszebb szó - és évszak is - közülük, számomra a tavasz, és a hozzá
kapcsolódó csodálatos kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér,
gólyahír, pázsit, és a tavasz hónapjai, - a március, április, május - melyek
számomra mind-mind az életet hirdetik.
Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül.
Felengedsz fagyos mélabúdból, egyszerre megérzed a sarjadó fű friss illatát, becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a tar ágakra a képzelet, hallod a rigók rekedt, riadt, erőtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis patak ébredő neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi udvarokon tipegő pelyhes kiscsibéket. Érzed, ahogy ébred a természet, újraéled fű, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos szorítás a szíved körül, élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban, ahol a földből remegve bújik elő az első hóvirág, majd az ibolya, s a háztetőkön újra ott kelepel a gólya is.
A tavasz jöttével újraélednek lelkünk derűs hangjai. A langyos napsugártól
átmelegszik szívünk, újra élünk, mosolygunk, szeretünk, erőtől duzzadunk,
mint a kipattanó barkaág.
S míg lágyan suhanunk a múló idővel, hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan simogassák hűs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári ég csillagsátorára pillantunk, megállni látszik a tűnő idő is, míg lábunk elé nem hull egy kósza csillag, amely az időtlenségből felriaszt.
Aztán múlni kezd testünkből a nyári láz, esténként néha borzongva bújunk
össze már. S míg bódultan szívjuk az őszirózsák, dáliák illatát, menekülünk a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elől, addig hátunk mögül belopódzik újra az elmúlást idéző ősz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de mindhiába. Fagyos, októberi szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke, duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért.
A végtelen körforgásban már hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél
álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából
zsongó, új tavaszra, a királylány csókjára ébredjen megint.