"Ültél már órákat farkasszemet nézve a sötétbõl elõbukkanó betûkkel...vártad-e izgatottan, valaki gondolt-e Rád ma...vagy...hosszú hallgatással, rövid jaj sikollyal adtad-e a másik tudomására...mi bánt...minek örülsz...átérezted-e valaha, hogy körülötted megfogható a csönd...keltél-e korán, vagy le sem feküdtél...gyalogoltál esõben, hóban...csak...hogy computer közelben légy...és ne mulaszd el egyetlen szavát sem annak a másiknak...?... akkor ne szólj semmit...mert, akkor...átérzed...átérzed, hogy milyen sokan vagyunk, akik arra várunk, hogy megszólaljon valaki...értünk...csak nekünk...csak mi legyünk a FONTOSAK annak a másiknak...órákat várva egy-egy találkozóra...mondhatod...eszméik rabjai...valahol félresiklott valami bennük...igen...ez az egyszerûbb...így elintézni...de...akkor miért van, hogy a személytelenség mögött is lázasan kutatjuk a személyt....mi....akik nem tudjuk szavakba foglalni nagy érzéseinket a nagyvilágnak, és csak félresikerült vallomást hallhatnak ajkunkról...hogyan válunk hát legtitkosabb vágyainkat is feltáró sebezhetõ istenekké a személytelenségben...hogyan merjük vállalni azt, hogy szeretünk...hogyan válunk tudatos cselekvõkké...hogyan éljük át legbelsõbb álmaink...? Ne mondd, hogy a személytelenség teszi...azt mondanám, a biztonság, a bizonyosság...hogy nem nevetnek szemközt minket sutára sikeredett mondatainkért...félrecsúszott nyakkendõnkért...a bizonyosság, hogy hallgatnak ránk...ne mondd, hogy a romantika halott...ne mondd... hogy nem lehet szerelmesnek lenni egy képzeletbelibe...hisz mindig is ideált gondolunk el magunknak....a vizuális társsal is...ne mondd..., hogy azokkal a kis és félresikerült mosolyokkal nem mondasz el semmit...hallgatásod önmagáért szól ott...ne mondd...hogy nincs szükségünk álmaink kiélésére...ne mondd... hogy nem vagyunk sokan ... többen, mint gondolod... számûzött romantikusok...akik megbúvunk a "háló" egyik sarkában alázattal várva arra a hiányzó szóra...ne mondd... mert már nem hiszem el Neked...már megjártam az utat ... és csöndes megadással...örömmel...sírással nyugtázom a felém áramló ismeretlen szeretet ... úgy... de úgy fáj a ki nem mondható...és mi mégis szavak nélkül is értjük egymást...ez...ez...nem a Te világod... "
/Robesque/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése