Papp Ádám: Valahonnan
Valahonnan ismersz.
A túloldalon álltam,
és a szemeimmel üzentem át
oda, ahol egy kicsi béke
nagy mosolyokat ölelt te rád.
Ennyi volt akkor, amit adni tudtam,
pedig nem is tudom, ki vagy,
mégis hozzád hívtam ezt,
hogy megbújjon a szíved alatt.
Valahonnan ismersz.
Egymás mellett álltunk régen.
Egy volt a tér és csak egy pillanat,
amiben az életünk egy fejezetének
röpke, kicsiny mondata maradt.
És nem tudok rólad, és nem
tudsz te sem sokat rólam,
de ha jobban elmerülsz e percben,
mégis ismersz valahonnan.
Valahonnan ismersz.
Közel voltam, ha sírtál, nevettél.
Ha azt ölelted, akinek a fél élete
a tiédet teszi egésszé, s ott voltam,
amikor azt hitted eltűnsz a semmibe.
Én voltam, aki visszahozott,
aki szólt helyetted, ha nem volt szavad.
Én voltam a magány szomorúsága,
s aki mindig ott lesz végül majd.
Valahonnan ismersz.
Sorokban kutatod a létem,
és várod, hogy kinyíljon az Éden.
Nem ismersz, de mégis, mert
van egy út, amire rálépnél velem.
Valahonnan ismersz.
Én csak egy apróság maradok,
de néha, ha eszedbe jutnék,
csak keress meg egy csendes pillanatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése