Boda János: Mélységeink
Égi jelek csillaga ragyog szemeidben,
s én látom, látom benne a saját világom.
A világom, ami arcod rám illő tükörképe,
ki sebezte, ki félte, ki ellen volt, ki érte.
Én érted vagyok, vagyok mindörökké,
tested, akár a fák törzsében az évgyűrűké,
amikkel úgy táplálod magad belőlem,
hogy éveid száma elporlad az időben.
Már nem tudok betelni veled,
hogy ne érintsem a szád és a kezed,
a kezed, melyben játszva futnak az erek,
és festik meg bőröd, mint apró szirmú nefelejcsek.
A napok, ha múltak is felettünk,
hol kormos égben, hol napfényben fürödtünk.
Mindig csak a jót akartuk egymásnak,
mert elláttunk oda is, ahová mások nem látnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése