Kár, hogy csak túl későn értjük ezt meg ...

Kár, hogy csak túl későn értjük ezt meg ...

Megtagadni a megtagadhatatlant és elárulni, ami szent.

Ez a mondat önmagában is tartalmaz minden olyan tényezőt, amellyel hosszútávon boldogtalanná tehetjük önmagunkat. De az emberi természet egovezérelt részei nagyon sötétek, és gyakran átláthatatlan sötétséget borítanak az életünkre, arra, amely alapvetően igyekszik a fényesség és teljesség felé.

Az alapvető probléma, hogy nem ismerjük el az életünk jelentős pillanatait. Azokat, amelyek átfordítanak, vagyis átfordíthatnának. Elszalasztjuk a pillanatot, mert mindig azt hisszük még tartogat valami jobbat számunkra az élet és ezért elveszítjük azt, ami ott van a jelenben, a szemünk előtt. Azt hisszük van másik. Van jobb és ami tényleg az, beleveszik az elméleteink és hitetlenségünk örvényébe.

Hányszor tagadjuk meg azt, ami megtagadhatatlan? Megtagadhatatlan, mert érezzük, hogy ez most olyan, ami lehetetlen, hogy még egyszer megadasson az élettől. Mert ezt mindig érezzük. Aztán mégis meghazudtoljuk, mert azt hisszük majd jön jobb, de nem jön és mi ott állunk és nem érzünk mást, csak maró hiányt. Akkor, ott ebben a hiányban felsejlik az emlék, és belénk mar a fájdalom, hogy hagytuk elveszni azt, aki vagy ami segített volna megélni a teljességünket.

Arról beszélgettem valakivel, hogy milyen rendkívüli dolog, hogy ha megadja az élet, hogy olyan valakivel találkozz, akivel megtörténik az a fajta kapcsolódás, ami kitölt. Az, ahol van tűz, mélység, szenvedély, intimitás, vágy és ez meg is marad. Arról beszélgettünk, hogy mi, akiknek megadatott az, hogy vágyik rá a másik nem, mégis milyen nehéz átélni ezt az élményt. Nehéz, mert adhatnak ezer szuper embert, de azt a valamit, azt, amit érzel mindenedben, jó esetben egyszer-kétszer adják egy életben. Vagy egyszer sem. Azt látom, hogy valójában minden ember arra vágyik, hogy ezt legalább egyszer megélhesse de soha nem kapja meg.

Aztán van, hogy valami csoda folytán megkapjuk és számtalanszor inkább továbbmegyünk, mert nem vagyunk tisztában az értékével. Az értéke pedig olyan, mint a föld legdrágább, vagy még inkább felbecsülhetetlen drágaköve. Az értéke az ilyen találkozásoknak felbecsülhetetlen, és ha a saját félelmeink és butaságunk okán, szándékosan elveszítjük, örök hiány marad bennünk, amelyet semmilyen új ember nem fog betölteni.

Természetesen miután megtagadtuk a megtagadhatatlant és elárultuk, ami szent is lehet tovább élni. Félig élni, pótlékkal élni és azzal a tudattal, hogy egyszer megismertem azt, aki kitöltött, de hagytam veszni. Mert előbb vagy utóbb rájövünk, hogy van mi pótolhatatlan.

Fájdalmas, hogy szándékosan öljük meg magunkban sokszor azt, ami a legnagyobb ajándékunk és képesek vagyunk abban a hitben élni, hogy majd jön másik. Nem jön másik. Mert az is óriási kincs, ha egyszer megtapasztalhattuk.

Az ilyen találkozásokat nem lehet kitörölni. Aki egyszer megmerítkezett egy ilyenben,mehet tovább ezer másik emberhez, többé nem telik meg a lelke, csak pang a maró hiánytól. Hisz megtagadta azt, amiről ő is tudta, hogy megtagadhatatlan.

/ B: B. /