Gondold át...

Gondold át...

Jól esik leírni az érzéseket, gondolatokat. Célom nincs vele, ha nem olvassa senki az sem baj. Üres óráim lassan gördülő kerekei felgyorsulnak írás közben. Nincs unalmas és értéktelen idő, melyet soha nem szerettem. Igen, az Élet adta éveket, perceket meg kell becsülni, ittlétünk ideje oly csekély. Figyelni kell a Szépre, a Jóra és arra fordítani minden lehetséges pillanatát. Felhőket és csillagokat bámulni szerelmünkkel az szép és jó, gyermeket tanítani az jó és szép. Az egyik örömforrás, édes Boldogság-íz, a másik felemelő érzés.

A vasárnapi ebéd azokkal, akiket szeretünk az együvé tartozás és az egymásért-felelősség megnyilatkozása. Ma már ez is oly ritka.

Védekezünk és magyarázkodunk, hogy miért nem becsüljük és ünnepeljük életünket és annak minden percét. Mert az Élet ünnep. Repül az Idő és a napok évekké dagadva a felismerhetetlenség homályába süllyednek.

Felidézhetetlen és jelentéktelen hónapok mögött gyötrődve és nyögve, panaszkodva lépkedünk előre, vonszoljuk napjainkat. Szintelen és reménytelen napok követik egymást, zakatolva rohan életvonatunk a Semmi felé.

Néha – egy-egy állomásra érve – kitekintünk az ablakon és nem látunk semmit. Mert nincs ott semmi. Értéktelen időpocsékolások, unott órák, kelletlen szerelmek és ostobán eltöltött napok, haszontalanul kimondott mondatok állnak a peronon, mint megannyi szappanbuborék, és már el is pattannak.

Hát dönts. Döntsd el most. Hagyd ott őket az állomás koszos peronján, majd elfújja a szél nyomukat is. Szóra sem érdemesek. Szállj át egy másik, egy új vonatra. Fényesítsd ki szemed csillagporral és öltöztesd a szíved a Jóság, a Szeretet ragyogó ruhájába. Szállj át erre a vonatra…

Késő már? Úgy gondolod, úgy hiszed? Nem késő. Átszálltam és új vonatom száguld velem hegyek között, kristálytiszta patakok mellett, erdőkön, réteken keresztül.

Néha rácsodálkozom régi mozdonyom füstös, ócskavas mivoltára - de ez csak egy pillanat – az új, a tiszta, már továbbragad. A piszkos állomáson hagytam elszakadt, rongyos képeit a Múltnak. Becsomagolt és kidobott dolgokat tettem maga mögé és nem fordulok vissza, rájuk sem nézek.

A Nemtörődömséget, a Figyelmetlenséget, az Önzést, a Hálátlanságot mind-mind elcsomagolva hajítottam el. Csupa gyűrött, kellemetlen, teherré váló kacat.

S mikor kidobtam őket, fellélegeztem és szabaddá váltam. Ez a Szabadság elhozta helyükbe a Szeretetet és a Jóság mellé társult.

Vonatom megrakva értékes, kedves dolgokkal és az út egyetlen perce sem haszontalan. Kérlek: ha ezt elolvastad, gondold át, és cselekedj.

(Kuthy Zsuzsa "Évmilliók etűdje"c.könyvéből)