Borostyán

Borostyán

A Tejút, mint ezüst uszály, fénye felragyog,
az éj azt suttogja, kikeltek a csillagok.
Ketyegni sem mer az óra, a percre csend ül.
Míg eljön a hajnal, és álmomra csendesül.

Horizont üvegfalevelén ébred a Nap,
millió bíbor lepke, rebben a pillanat.
Végtelenbe jár a gondolatom, elrepül.
Vetkőző lelkem meztelen, szemérmetlenül.

A téli napsütésben sütkérezik szívem,
fázik, de mélyén olvadt érc hevül vérszínben.
Most odakinn láthatatlan tollal ír a szél
örökzöld álmot, pont mint a borostyánlevél.

(Liwet)