Kimondatlan szó

Kimondatlan szó

Tavasz hajnalán pattanó rügy vagy nekem,
tavaszról mesélő, sarjadó vadvirág,
láncként kötöd e világhoz életem,
szebb vagy nekem, mint száz meg százféle virág.

Lelked már enyém s kaptad enyém cserébe,
rózsaszirmot cseréltél száraz levélre,
de láss csodát, szépségedtől új életre kél
a világgal felhagyott, kifakult levél.

Zöldellik már s ereiben árad a vér,
már nem csak a fény amit az élethez kér,
már nemcsak a levegő s víz kell őneki,
teljes lényed az ami őt élteti.

Az élet oly rövid, mint a madár elrepül,
boldog s boldogtalan mind elszenderül,
de amíg erőt érzek mind a két szárnyamban,
Te elkísérsz engem szívemben, vágyamban.

Szeretném harsogni szívemből igazán,
nem törődve vele mi lesz majd ezután,
szeretnék harsogni egyetlen szót csupán,
s tudni azt, ez így marad ezután.

De hogyan mondhatnám mi járja át lelkem,
mitől lett színes megfakult életem,
hogyan mondjam el nem telik el óra,
ne gondoljak rád, s arra az egyetlen szóra.

Nem mondhatom el míg szemed újra nem láttam,
s az első pillantását magamba zártam,
nem mondhatom el míg karod át nem ölel,
a szíved dobbanására a szívem felel.

Nem mondhatom el mert e világtól félünk,
nem, mert az álomvilág amiben élünk
összeroppanna talán e súly alatt,
odavesznénk mindketten e teher alatt.

Én élni akarok, de csak ha vagy nekem,
hogy átéld velem felzokogó életem,
érezd ereimben, hogy lüktet a vér,
s tudd mindez nem lenne, ha Te nem lennél.

Írhatnék neked egy rózsaszín virágról,
itt a mezőn fakadt s éppen reám bámul,
méhek udvarolnak napok óta néki,
színét megmutatja, de illatát félti.

Írhatnék a szöcskéket kergető szélről,
vagy a tücsökről mely most bújt ki a mélyből,
figyelem, hogy bolyong a fűszálak között,
s már el is tűnt egy nagyobb csomó mögött.

Ne hagyd, hogy elvesszek a hullámok között,
mint a lemenő Nap magas hegyek mögött,
ne hagyd, hogy a szél felkapjon s repítsen
oly magasságba, hol nincs más csak az Isten.

Kapaszkodj belém és szoríts jól magadhoz,
szíved a szívemhez, vállad a vállamhoz,
ha erősen megfogsz és szorosan átölelsz,
a kimondatlan szóra hang nélkül felelsz.


(Horváth Miklós)