Az öreg nő szerelme

 

Az öreg nő szerelme

 

Az öreg nő hatvanegy éves. Papíron. Papír nélkül pedig kimondani sem meri, mennyi. A szerelmet már hírből sem ismeri, vagy, ha felé hozza a szél, elhessegeti, mert az öreg nőknek nem jár bódulat. Ki hinné el, hogy a test rejtekében a szív nem akar öregedni?

Tudja ezt mindenki, csak restelkedve hallgat róla, mert a szerelem csak a fiatalság kiváltsága. Nem illik már megbolondulni egy bizonyos kor után. Öregen már minden nevetséges. Ami egykor friss és lángoló volt, az már hervatag és csúnya. A szerelem is lassan megbarnul, mint az asztalon felejtett alma, amit először a legyek kóstolgatnak, majd azok is otthagyják, hadd rothadjon egymagában. Amikor meg már észbe kapunk, akkorra a gyümölcs megpuhul, ráncossá nyomódik egykor roppanó héja és belül a kásás hús hiába édes, nem kell senkinek.

 

Senki nem várja, hogy ebben a korban megcsapja valami, ki mondani is fura-érzelem. Már nem ébred reggelente virágos hajnalra, inkább csak csendesen kievickél az ágyból, és az jár a fejében, vajon este tett tápoldatot az öntözővízbe, vagy megint elfelejtette, mint a múltkor. Ezért biztos, ami biztos, cseppent egy-kettőt a cserepek földjébe, bízva, hogy nem fog megártani a virágoknak. Arra gondol, ezt most nem fogja elfelejteni, mert kora reggel még friss, még nem fáj a bal térde, és a csípője sem. Tudja, fodrászhoz kell mennie, mert az őszülő haj látványát nem bírja. A sárgás, aszott tincsekről a múmiák jutnak eszébe, ő meg még nem vár balzsamozásra.

 

Aztán mégis valaki odafenn, vagy ki tudja hol, úgy dönt, megtréfálja a földi halandókat és megbolondítja őket, hogy ne unatkozzanak olyan nagyon, de ő sem, mert figyelve a lenti létet, néha belefacsarodik a mindenekfelettvaló szíve is, ha van olyan. És a szerelem jön. Pontosan olyan észrevétlenül, mint negyven-ötven éve. Besurran az úgy felejtett ajtó résein, és mire az ember észbe kapna, megdobogtatja a fáradó szívet. Ez a szív nem beteg, nem üres, csak épp szunnyad. Hasonló a téli fákhoz, csak a tavaszi napsütés már nem éleszti fel, legfeljebb finoman átmelegíti.

 

Rémisztő megtapasztalni, amikor a szunyókáló szív ébredezni kezd. Megdobban, mint régen, csak a fiú lett időközben más. A tekintete és a mosolya ismerős, de a tartása már nem feszes, és arcáról eltűnt a gőg. A hiúság is kevésbé emészti, és nem akar már mindenáron kockahasat. Már annak is örül, ha ütemesen gyalogol, és a túloldalról integető szomszédot nem keveri össze a postással. És ez a fiú, akinek öregember ruhája van, hirtelen kihúzza magát, ha meglátja a lányt. Hatvan feletti teste mintha cövekbe feszülne. Táncra hívja, és már nem fél attól, hogy porosra tapossa fényes cipellőjét.

 

Igen, így kezdődik egy végtelen történet. Egy nyári estén, amikor összegyűlnek az álruhás fiúk és lányok, hogy egymás kezébe kapaszkodva nevessék ki a vénülő időt.

 

A tangó a legszebb, mert ott andalító zene ütemére kúszik az ember szemébe az emlékezet. A csípők lágy ringása alatt málnaillatú lesz az este, és az öreg nő megérzi, hogy újra pezsegni kezd fonnyadó ereiben a vér. Felizzik benne a szerelem alvó tűzhányója, és ebbe a furcsa izgalomba belepirul a lány. A fiú elmosolyodik és időrágta arcába egy pillanatra visszaköszön egy halványodó emlék.

 

Fogja a lány derekát, magához húzza és legszívesebben engedné hátra dőlni, ha nem félne attól, hogy elejti. A lány szeretne valami cifra lépést tenni, de eszébe jut a térde, ezért finoman visszatereli magát a mostba és reméli, nem kell semmiféle óvatlan mozdulattal ráébresztenie kettejüket a valóságra.

 

Az öreg nő nem álmodozik, mégis messze réved, és alig hallja, amikor a tánctanár párcserét rendel. Elengedi szerelme kezét és féltékenyen figyeli, ahogy az más kezébe fonódik. Hozzá is odalép egy úr, akinek fogsora talán új, de ügyetlen orvos keze munkája, így nagyobb a kelleténél. Lehajtja a fejét, hogy el ne mosolyodjon, hiszen ebben a korban duplán fáj a nevetés. Fáj, mert az idő felerősítette az érzékenységet, és amiatt is, mert a hiúság sose hal meg. Tétován a másik után néz, és amikor azt látja, hogy szerelme ugyanúgy nevet, mint vele, akkor megérti, hogy az idő nem festi át a nagy érzelmeket. A fájdalom mindig is fájdalom marad, ahogy a bánat is, míg az öröm, na, az talán felértékelődik.

 

A tangó véget ér, és a nyár végi estében a lugas megtelik limonádéra szomjazó táncosokkal. A férfiak felemelt fejjel, gerincüket egyenessé igazító léptekkel járulnak a pulthoz és két pohárral kérnek, mert szívük hölgye is szomjasan várja őket.

 

Szétnéz, meglátja a fiút, aki háttal áll neki. Válla csapottabb lett és a zakó sem áll olyan ragyogóan rajta, mint rég, de őt elvarázsolja. Szeretné megsimogatni, szólni neki, hogy vár rá, mégsem teszi. Megtanították várni és hagyni, hogy a férfiember lépjen. Ő csak finoman jelezhetne, ha az megfordulna. Nem teszi. Kedvesen flörtöl a fiatal pultos lánnyal, aki sosem fogja már észrevenni benne a férfit. Legfeljebb cuki nagypapaként kacsint rá, és el sem tudja képzelni, hogy az a hajlott hátú, aki előtte áll, egykor kerítéseket mászott át pár orgonaágért. Neki az öreg nem történelem, nem régi kaland, csak egy megroggyanó kabát és egy félrecsúszott nyakkendő.

 

És a fiú megkapva a két poharat nevetve megfordul. A jégkockák hűtik a markát, a narancsillat felkúszik az orrába és ingerli. Játékos tekintetét a lányéba fonja és vállával mutatja, jönne ő, ha nem lenne hatalmas a tömeg. A lány nem siet, hagyja, hogy elvergődjön hozzá, mert akkor szép a találkozás, ha nem siet elébe. Hosszú, lassuló pillanatok alatt megérkezik a kék szemű, átnyújtja az italt. A lány megfogja, bizsergeti tenyerét a hideg pohár. Szíve nagyobbakat dobban, mert nyert, mert neki vitte, nem annak a másiknak. Erre a gondolatra majdnem kibuggyan belőle a nevetés. Van, ami nem változik, nyugtatja magában. És tényleg. Belekortyol. A langyos nyár szele meglebbenti frissen festett haját, ami nem lófarokban van, mint egykor.

 

A hangosodó zene morajában alig hallja, hogy a férfi odahajol hozzá, és fülébe súgja, hogy mennyire szép! Amikor végre megérti, az öreg nő szerelmes tekintettel rábámul és elpirul, ahogy negyven évvel ezelőtt is.

 

(Imre Hilda)