Boda János: Távoli táj
A távoli táj ma havat varázsol,
átfesti magát a kopár fátyol,
és a szívbe olvadó parazsat ültet,
dombjai közt a reggeli hóköd lüktet.
Ha feljön a Nap, jégcsepp villan,
egy madár a fáról dalolva elillan,
a tükörsima ég felé tekint apró szeme,
nézem szelíden, és én is megyek vele.
Fentről látni csak, mi az igazi távolság,
onnan tisztábban látszik a hófehér vakság.
Onnan üzeni nekem a távoli táj,
hogy messze még a nyár, messze még a nyár.
Nézz most szét, ember, és csodálj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése