József Attila: Istenem
Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
A magyar irodalom istenes versei között József Attila itt olvasható költeménye alighanem az egyik legbájosabb. Rendkívüli érzékkel formálja meg a gyermeki tisztaságot, bájt, a szeretetreméltóságot. Természetes kedvesség lengi be a rövid verset. Hitelességét külön erősíti, hogy nem kíván túllépni a személyesség határán. Mindezek együttes hatásaként jön létre a bensőséges hangvétel, amely mindjárt az első versszaktól érzékelhetővé válik. Az „Istenem, én nagyon szeretlek” sor után az a megkapóan bájos fordulat következik, miszerint a gyermek Istent munkálkodónak látja. Ezért beszél a rikkancsság, a szántóvető, valamint a csősz munkájáról. A „nagyon szeretlek” érzése pedig természetesen úgy tud legszebben megnyilvánulni, hogy a munkálkodó Isten mellé odaáll az ember, ez a kisfiú, aki mindenben segítségére szeretne lenni. E szívből jövő segítőkészség nyomán a szeretet áramolni kezd, és az utolsó sorokban Isten, valamint a hozzá bújó lélek megható összetartozásában lehet gyönyörködnie az olvasónak…
(Penckófer János)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése