Boda János: Álmodban
Már kering a hajnal a tengerkék
messzeség szél tépte felhői fölött,
nézd, itt fekszem valahol közted,
és két féltő sóhajtásod között...
Úgy éjfél felé hajlott az idő,
mikor a hónom alá bújva,
arcod a mellkasomhoz simulva
zuhantak rád az álmok.
Keringő gondolatok közt lépkedek.
Kezeim közt a nyugtalanság
égő aggodalom. Félek, féltelek!
Arcod beborítja a nyitott ablak
tükrében felcsillanó holdfény.
Tűnő tekinteted a leomló csillagok felé hajol.
Szeretem nézni, ahogy mellettem alszol.
Hajad betakar, vigyázza homlokod.
Nézem, hogy eddig dermedt, magányos ágyam
egyszerre szerető szíved otthonává válik.
Ahogy a párna hűvös bársonyát
arcod bódító illata itatja át.
Téged őriz a takaró, mely a tested
melegét magába olvasztja,
ha majd helyetted a helyedre bújok,
bőröd illatát arcomba árasztja.
Nincs más, kit valaha
tőled jobban szerettem.
Nálad, te egyetlen,
ki most álmokat
szősz helyettem.
Pengeként villan
a lélek húrja...
s te vagy benne:
Lélek és szépség
örök egyensúlya.
A falak közé feszül az áradó, néma csend.
Megnyugszik a szív, és elhalkul a lét. Imádom.
Mintha csak mi ketten lennénk a világon.
Válladra csókot lehel a hajnali szellő,
körbefonja törékeny tested,
majd a pilládra száll, és fölnyitja apró,
mélybarnán ragyogó, álmos szemed.
Úgy nézel rám, mint anya,
ki a gyermekét ringatja.
Pislantasz egyet, aztán még egyet...
Ajkadra szelíden rácsorog a tündérnevetés.
Majd hallgatag ölemben,
végleg megpihen
ölelésed, melyben
élünk és meghalunk,
s még ha távol vagy is,
a bennünk lévő időtlenség
végtelen csillagrendszerében
cseppenként összeolvadunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése