A szerelem egy szövetség...

 

Talán nem tündérmesét álmodtam, hanem a valóságot

 

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik megtudják fogalmazni milyenek, ha épp szerelmesek. Én nem tudom, én egyszerűen csak érzem. Érzem, hogy más a nap 24 órája.

Érzem, hogy amit a kis polcra feltettem téveszmék, talán nem is tévesek.

Talán megvalósíthatóak. Talán nem tündérmesét álmodtam, hanem a valóságot.

 

Talán nem kell mindig minden helyzetben annyira erős, dacos Nőnek lennem, nem kell mindent egyedül csinálnom, és nem kell a legféltettebb titkaim sem egyedül őriznem. Talán bátran megnyílhatok, bátran önmagam adhatom, bátrabban feltételezhetem, hogy végre nem nyúltam mellé.

Talán bátran feltételezhetem, hogy a hullámvasút végére értem, és már nem kell két kézzel kapaszkodnom a nem megfelelő emberek szeretetébe, hanem bátran kinyújthatom a kezem mert itt a végállomás és én bizony kiszállok.

 Talán nem mindig vesszük észre a “kincset” az orrunk előtt, talán nap mint nap elsétálunk mellette, vagy olyan embert látunk többnek annál, mint ami, aki igazából csak egy “ütött-kopott kavics” és valaki más valódi gyémántja.

 Megesik.

 Ettől olyan esendően emberi az ember.

 De!

 Azt gondolom, ezt a lelked mélyén érzed… érzed mit érdemelsz.

Érzed, mi tesz boldoggá és mi az, amit hajlandó vagy ezért tenni. Érzed meddig mehetsz el, meddig várhatsz, és soha nem arról szól a dolog, hogy a másiknak mit engedsz, hanem arról, hogy magadnak mit engedsz meg másokkal szemben.

A szerelemnek nem arról kell szólnia, hogy odaláncolod magad valakihez. A szerelemnek nem arról kell szólnia, hogy mindent és mindenkit félreteszel, hogy elfelejted kik a barátaid, hogy kik azok, akik akkor is melletted voltak, amikor ő még nem.

A szerelem egy szövetség, két lélek csodálatos találkozása,
két kéz egymásba fonódása, két döntés eggyé válása,
és két szív egyszerre dobbanása úgy,
hogy sosem felejted el honnan indultál,
mire ide megérkeztél.

(Musa Dóra)