Ha az őszről írnék

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha az őszről írnék

Ha az őszről írnék, előbb hallgatnám a Csendet,
kizárva magamat e tolongóan zajos, esztelen világból,
s lelkemben a mézsugarú napfény rakna rendet,
integetve, búcsúzva a szénaillatú, asszonnyá vált nyártól.
Lóbáznám lábamat egy öreg tölgyfa ágán,
megfeledkezve legalább néhány órára: térről és időről,
egy sohasem volt, igaz gondolatra várván: mi
hozzám áramolna jégsapka-kupolás, havas hegytetőkről.

Ölemben egy teli kosár vackort válogatnék,
a fanyar ízű, birsalmasajt-kóstolós, késő délutánon,
vacsorához meg frissen préselt rizling-mustot innék,
még ha éjszaka e mohóságom hányszor meg is bánom...

Ha az őszről írnék, előbb meghívnám a Szelet,
üljünk egy asztalhoz, beszélgessünk - mint férfiak - végre:
hogyha lehet, minél később fújja ide a zord telet,
s nézhessünk "emberes" hónapokban is szivárványos égre.
De előtte még felidézném pusztasági karmám,
mikor végtelen szittya-földeken gímszarvasként bőgtem,
később lobogó sörényű sztyeppe-lovak hátán
csatákba vágtatva a kegyes Éganyával összetegeződtem.

Ha az őszről írnék, előbb felhívnálak Téged,
kössük össze újra ereinket még idelenn, ezen a világon,
adnék százezernyi csókot, ahová csak kéred...
hogy nevető szíveden enyém legyen az utolsó lábnyom.
Megfürödnénk a millió-színű susogó avarba`,
dombról hemperegve le a szerelemvágy völgybe,
hisz minket már e Földön nem hozhat semmi sem zavarba,
legfeljebb a patakpart - de sokat látott - legöregebb tölgye...

Ha az őszről írnék, előbb megkérném az Istent,
kottázhassak sok tavaszról, a fény útján járva, rügyező dallamot,
s maradjak itt, még akárhány múló porhüvelyben
feleszmélve örök körforgásban, mit csak néhányaknak adott...
Ezen gondolkodtam, míg ceruzám hegyezném,
múló pillanatba zárni az előttem terülő, halni készült tájat.
Ó, ha ezt a kétezer éves "új Istent" is tegezhetném...
de azt mondta, még ne tegyem, mert még égethet és fájhat.

Nyugodjak meg: hisz megváltott engem is mindörök időkre,
inkább írjam ki magamból (s ne forduljak félre), mikor
mutatóujjával titkos jelet rajzol gomolygó felhőkre,
s mit üzen a kerepelő fakopáccsal éppen:
a gyermeki álmokat elhozó, eljövendő télre...
(Így el is feledkeztem rég` az őszről írni,
tovalibbenő gondolataimban már a tavasz hív ki.)

 

 

(Jacsó Pál Dr.)