Az utolsó tánc
Szeretem ha az éj sötétje karodban simogat,
szeretem érezni dobbanásodat
hozzád bújva szorosan, meztelen,
érezni a szerelem néha mily esztelen,
mily nesztelen fonja át életünk,
és mikor egymás karjában ébredünk
a világ oly egyszerű,
ajkunkon, szemünkben derű,
és mily csodás átélni az első pillantást, mosolyt,
mellyel nyugtázod: itt vagyok,
és elhinni végre, hogy nem álmodsz,
és én sem álmodok.
Szeretem, ha az éj sötétje karodban simogat,
ha érzem leheleted, hallom hangodat,
és hozzád bújva szorosan, meztelen,
arra vágyom, bár lenne végtelen
ez a perc, ez az óra, ez az éjjel,
ha ölelhetnélek ily szenvedéllyel
amíg van erőm karom emelni,
míg tudok veled együtt nevetni,
amíg rád nézve megdobban a szívem,
s ha az idő már őszre festi fejem,
és arcom már nem bír el több ráncot,
hadd járjam veled el az utolsó táncot!
(Horváth Miklós)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése