Természetesen a spirituális embernek ugyanúgy fáj egy
szerette elvesztése, mint bárki másnak. Ugyanúgy padlóra kerül, sír,
könyörög, akár depresszióba is zuhan egy időre. Neki is pokolian fáj, ha
eltávozik a szerette, akár kétlábú, akár négylábú legyen. Csak éppen
máshogy áll magához a halál kérdéséhez.
Sokan pedig a halálhoz a fájdalmat társítják. A fájdalmas balesetet,
betegséget, és ezért imádkoznak azért, hogy majd egy szép napon öregen,
fájdalom nélkül, párnák között távozzanak el. Meg aztán évszázadokon át
rémisztően ábrázolták a Halált. Egy csontváz fekete csuhában, kaszával a
kezében. Ki a jó Istennek lenne kedve így találkozni vele? Talán ott
kellene kezdeni, hogy rengeteg ember fél a haláltól. Ha nem is
állandóan, de legalább egy bizonyos életszakaszban. Hiszen a halál olyan
véglegesnek hangzik, sötétnek és ijesztőnek. Valószínűleg azért is,
mert ezt nevelik belénk, hogy a halál a vég. Betesznek minket a földbe,
ahol a csontjainkról a hús lemállik, majd azok is elporladnak. Vagy
irány a kemence és elégünk. Mindebbe belegondolni szörnyen ijesztő
lehet, holott lássuk be: mi már erről nem fogunk akkor tudni.
Tudjuk jól, hogy vallásonként eltérő az, hogy az emberek miként
gondolkodnak a halálról. A keresztények számára ott van a Mennyország
vagy éppen a Pokol. A buddhisták pedig az újjászületésben hisznek.
És el is érkeztünk a lényeghez, a legtöbb spirituális ember hajlik a keleti filozófiára és abban egyetértenek, hogy a halál nem a vég, hanem a kezdet.
Egy új utazás kezdete. Ebben hittek az ókori egyiptomiak is és azért
készültek egész életükben a halálra, megpakolva minden földi jóval a
sírjukat. Tudták, hogy csupán a földi pályafutásukat fejezik be. Nem az
életet. Az tovább folytatódik a halál után.
A spirituálisok mélyen hisznek az örök életű lélekben és a szellemben is.
Hiszik, hogy a szellemük visszatérhet a halál után és elbúcsúzhatnak a
szeretteiktől. Úgy vannak vele, hogy csak a test távozott el, de a
szerettük szelleme, lelke nagyon is él. Ez pedig óriási erőt ad nekik.
Erőt ad a temetésnél, és utána a hosszú gyásznál is. Látni, érezni vélik
a szerettük jelenlétét, akár beszélhetnek is vele, ez pedig boldoggá
teszi őket. Ugyanakkor nem önzőek, arra biztatták a kedves elhunytat,
hogy keljen bátran át. Menjen és bulizzon egyet odaát, egyesüljön újra a
családjával, azokkal a kedves személyekkel, akiket ő vesztett el. Ez a
gondolat nyugtatja őket, hogy a szerettük a családjával lesz. Egy csodás
helyen.
Hiszen mind elképzelik valahogy a túlvilágot. Virágos mezőként,
felhőkkel kipárnázott vidékként vagy mint egy kisvárost. De egyöntetűen
hisznek abban, hogy van élet a halál után, ahol szeretteik pihenhetnek,
továbbélhetik az életüket. Olykor a szellemek még meg-meglátogatják az
élőket, de legalábbis szemmel tartják őket. Az élők őrangyalként
tekintenek rájuk, akikhez imádkoznak, akiknek a segítségét kérik. Tudni
vélik, hogy tegnap az anyukájuk, a testvérük érintése fogta vissza és
mentette meg attól, hogy lelépjen az útra és elgázolják.
Sokuk pedig hisz abban – ahogy a buddhisták – hogy idővel újjá fog
születni az elhunyt. Talán épp a közelben és újra találkozhatnak, de az
is lehet, hogy nem. Mindegy is az, csak az számít: élni fog és
remélhetőleg egy boldogabb életben lesz majd része.
Minden amiatt pedig a spirituális emberek nem félnek a haláltól.
Vagy legalábbis dolgoznak azon, hogy legyőzzék. Egyrészt ennek oka
nyilvánvaló: ott a tudat, hogy az életük nem ér véget, csak
továbbfolytatódik egy másik létsíkon. Másrészt megértik a halál mibenlétét, elkerülhetetlenségét, sorsszerűségét. Márpedig aki hisz a sorsban, az isteni tervben, azt mondja: jöjjön, amikor jönnie kell. Nem siettetem, de nem is fogok elmenekülni előle. Addig maradok, amíg odafent engedik. – így vélekedik a halálról egy spirituális ember.
Nem kell félni a haláltól. Könnyebb, ha az ember kevéssé rémisztőnek
képzeli el. Lehet egy helyes öregember, egy cuki kislány vagy akár a
Bolond Kalapos. A Halál lehet egy barát is, aki megszabadít a
fájdalomtól, a szenvedéstől vagy éppenséggel átkísér az új életbe. Nem
kell őt várni – főleg nem előidézni – elég, ha az ember tiszteli és
megbékél vele. Nem akar rosszat, hiszen nem érdeke. Csak jön, amikor idő
van. Ezért sem szokásuk a spirituális beállítottságúaknak haragudni rá.
Szóval ennyivel. Ennyivel másabb egy spirituális ember hozzáállása a halálhoz.
Írta: Wadolowski Balogh Orsolya
