Természetesen a spirituális embernek ugyanúgy fáj egy szerette elvesztése, mint bárki másnak. Ugyanúgy padlóra kerül, sír, könyörög, akár depresszióba is zuhan egy időre. Neki is pokolian fáj, ha eltávozik a szerette, akár kétlábú, akár négylábú legyen. Csak éppen máshogy áll magához a halál kérdéséhez.
Sokan pedig a halálhoz a fájdalmat társítják. A fájdalmas balesetet, betegséget, és ezért imádkoznak azért, hogy majd egy szép napon öregen, fájdalom nélkül, párnák között távozzanak el. Meg aztán évszázadokon át rémisztően ábrázolták a Halált. Egy csontváz fekete csuhában, kaszával a kezében. Ki a jó Istennek lenne kedve így találkozni vele? Talán ott kellene kezdeni, hogy rengeteg ember fél a haláltól. Ha nem is állandóan, de legalább egy bizonyos életszakaszban. Hiszen a halál olyan véglegesnek hangzik, sötétnek és ijesztőnek. Valószínűleg azért is, mert ezt nevelik belénk, hogy a halál a vég. Betesznek minket a földbe, ahol a csontjainkról a hús lemállik, majd azok is elporladnak. Vagy irány a kemence és elégünk. Mindebbe belegondolni szörnyen ijesztő lehet, holott lássuk be: mi már erről nem fogunk akkor tudni.
Tudjuk jól, hogy vallásonként eltérő az, hogy az emberek miként gondolkodnak a halálról. A keresztények számára ott van a Mennyország vagy éppen a Pokol. A buddhisták pedig az újjászületésben hisznek.
És el is érkeztünk a lényeghez, a legtöbb spirituális ember hajlik a keleti filozófiára és abban egyetértenek, hogy a halál nem a vég, hanem a kezdet. Egy új utazás kezdete. Ebben hittek az ókori egyiptomiak is és azért készültek egész életükben a halálra, megpakolva minden földi jóval a sírjukat. Tudták, hogy csupán a földi pályafutásukat fejezik be. Nem az életet. Az tovább folytatódik a halál után.
A spirituálisok mélyen hisznek az örök életű lélekben és a szellemben is. Hiszik, hogy a szellemük visszatérhet a halál után és elbúcsúzhatnak a szeretteiktől. Úgy vannak vele, hogy csak a test távozott el, de a szerettük szelleme, lelke nagyon is él. Ez pedig óriási erőt ad nekik. Erőt ad a temetésnél, és utána a hosszú gyásznál is. Látni, érezni vélik a szerettük jelenlétét, akár beszélhetnek is vele, ez pedig boldoggá teszi őket. Ugyanakkor nem önzőek, arra biztatták a kedves elhunytat, hogy keljen bátran át. Menjen és bulizzon egyet odaát, egyesüljön újra a családjával, azokkal a kedves személyekkel, akiket ő vesztett el. Ez a gondolat nyugtatja őket, hogy a szerettük a családjával lesz. Egy csodás helyen.
Hiszen mind elképzelik valahogy a túlvilágot. Virágos mezőként, felhőkkel kipárnázott vidékként vagy mint egy kisvárost. De egyöntetűen hisznek abban, hogy van élet a halál után, ahol szeretteik pihenhetnek, továbbélhetik az életüket. Olykor a szellemek még meg-meglátogatják az élőket, de legalábbis szemmel tartják őket. Az élők őrangyalként tekintenek rájuk, akikhez imádkoznak, akiknek a segítségét kérik. Tudni vélik, hogy tegnap az anyukájuk, a testvérük érintése fogta vissza és mentette meg attól, hogy lelépjen az útra és elgázolják.
Sokuk pedig hisz abban – ahogy a buddhisták – hogy idővel újjá fog születni az elhunyt. Talán épp a közelben és újra találkozhatnak, de az is lehet, hogy nem. Mindegy is az, csak az számít: élni fog és remélhetőleg egy boldogabb életben lesz majd része.
Minden amiatt pedig a spirituális emberek nem félnek a haláltól. Vagy legalábbis dolgoznak azon, hogy legyőzzék. Egyrészt ennek oka nyilvánvaló: ott a tudat, hogy az életük nem ér véget, csak továbbfolytatódik egy másik létsíkon. Másrészt megértik a halál mibenlétét, elkerülhetetlenségét, sorsszerűségét. Márpedig aki hisz a sorsban, az isteni tervben, azt mondja: jöjjön, amikor jönnie kell. Nem siettetem, de nem is fogok elmenekülni előle. Addig maradok, amíg odafent engedik. – így vélekedik a halálról egy spirituális ember.
Nem kell félni a haláltól. Könnyebb, ha az ember kevéssé rémisztőnek képzeli el. Lehet egy helyes öregember, egy cuki kislány vagy akár a Bolond Kalapos. A Halál lehet egy barát is, aki megszabadít a fájdalomtól, a szenvedéstől vagy éppenséggel átkísér az új életbe. Nem kell őt várni – főleg nem előidézni – elég, ha az ember tiszteli és megbékél vele. Nem akar rosszat, hiszen nem érdeke. Csak jön, amikor idő van. Ezért sem szokásuk a spirituális beállítottságúaknak haragudni rá.
Szóval ennyivel. Ennyivel másabb egy spirituális ember hozzáállása a halálhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése