Majd azt érzed, már ott van melletted...

 

Azon gondolkodom, hányszor hittem, Isten valahol ott van fent, egészen a magasban. Ott a felhők felett ül és onnan néz le rám. Hányszor hittem, hogy ennél is közelebb van, csupán felettem lakik. Elég csak seprűnyéllel megvernem a plafont és tudni fogja, itt vagyok. Hányszor hittem, csak be kellene csengetnem és majd kinyitja az ajtót. Hittem, jó szomszéd vagyok. Cinikus, de türelmes.

 

Néha azt gondoltam, valóban nála vagyok. Bíztam abban, hogy a lábtörlő alatt hagyta a kulcsot és bármikor bemehetek hozzá. Talán, ha nincs otthon meg is várhatom. Aztán eszembe jutott, hátha hallja, hogy létezem. Voltam harsány, nagy hanggal és még nagyobb akarattal, hátha letekint rám az emeletről és észreveszi, hogy a földszinten én lélegzem.

 

Igen, ez sokszor eszembe jutott.

 

Aztán arra gondoltam, vajon csalódott-e bennem? Mit gondol majd rólam, ha kinyitja az ajtót. Bánatot okoztam? Azt mondja majd, megbuktam? Hogy történjen bármi, tegyek bármit, tévút volt ez az egész? És mondhat majd bármit. Mondhatja, hogy rossz voltam, haszontalan és számtalanszor eltévedtem. Egyetlen dolgot azonban nem mondhat majd sohasem, hogy nem ismert engem.

 

Sokszor eszembe jutott, mit mondanék neki. Mennyi mindenért okolnám és számonkérném, lennék könnyek között a Szomszédom és életem bírája. Beszélnék neki a könyörületről, melyből alig kértem, mégsem kaptam, nem azt adta, mást kaptam.

 

De aztán rájöttem, emelt fővel, dacosan mégsem vitatkozhatnék Istennel. Szeretnék inkább egy függőágyban heverni mellette csendesen és nézni Őt, miközben arra gondolnék, mennyi imám volt, amit nem mondtam még el.

 

Majd egy szörnyű éjszakán, amikor tehetetlenül a padlón hevertem megértettem, hogy Isten nem lehet sem fent, sem én nem lehetek a földszinti szomszédja. Mert ott van velem a padlón.

Ott ül mellettem, ott létezik lent, egészen lent, ahol elbukva megérkezem.

 

Ott az elképzelhetetlen mélységben végre rátaláltam Istenre. Megértettem, hogy nem lehet fent, mert mindig lent vár rám.

Ott fekszik mellettem némaságban és minden reggel megkapom a könyörületét. Ott van a napfelkeltében, a napnyugtában, anyám görbülő kezében, a gyermekeim szemében, a gyászomban, a vágyamban.

 

És igen, sokan mondják, nem látják Istent. Nézz le. Annyiszor tagadjuk, küldjük el, üldözzük és kiáltunk. De nem szól, csak hangtalan érkezik, egyre közelebb. Újra. Újra. Újra. Majd azt érzed, már ott van melletted. A padlón.

 

 (Todorovits Rea)