Most kell...

Most kell...

Most kell, hogy téged öleljelek,

Ameddig az alkony messze még,

Mielőtt a nap végleg lemegy,

És a föld az éggel összeér.

Addig kell, hogy szeresselek,

Amíg nem üzennek a csillagok,

Hogy nekem adják a végtelent,

Hogyha velük együtt szárnyalok.

Kaphatnék én örök életet,

Feledve a földi gondokat,

Élhetnék velük az égben fent,

Már örökké mindig boldogan.

Ezüstfényű csillagszememben,

Ott ragyogna a lenti világ,

De kemény kővé vált szívemben,

Nem nyílhatnál, mint a virág.

Nem lehetnél te többé nekem,

Kezem nem érne már érted el.

Hogyha a szerelem szívemben.

Csillagok fényében égne el.

Mit érne akkor az öröklét ?

Ha nem foghatnám többé kezed,

Csak keresne téged örökké,

Lázasan égő csillagszemem.

(Grigo Zoltán)