/Adagio/

/Adagio/

Mint a takarót,
úgy húzom magunkra
emlékeink,
s mielőtt egymás
karjaiban érne az álom,
lefújom róla a tegnapok
haraggal itatott csendjeit.

Szeretem a mosolyokat,
amik belőled úgy gyűlnek,
s csak gyűlnek rám,
mint üde csókjaid íze
egy fáradt délután,

mikor csak arra vágyom,
hogy melletted érjen el
az a boldog pillanat,
amibe másnap reggelig
temetem el magam.

S vágyom azt a mindenséget,
amit megmutat szívednek
a szívem, hisz kettőnk
nagy tettei egymáshoz
mind-mind az az örök,

az az egyetlen egység,
mit senki, de senki
nem téphet szét,
mert ez nem csak test
a testhez szóló ékes ajándék,
hanem több - a lélek,

melyből merítve magamnak -
s te mindig ugyanúgy -
ezer, vagy tán több élet!

(Papp Ádám)