Nem értettem meg az életem értelmét, ameddig rá nem döbbentem, hogy egyetlen pillanat alatt elveszíthetem. Nem kellett hozzá tragédia, boldogság kellett hozzá. Tudod, az a világot rengető piszok nagy boldogság. Amikor érzed, azzal múlik majd el, ha elmúlsz vele. Akkor értettem meg, hogy egy életem van. Nem élhetek úgy, hogy mindenkinek megfeleljek, csak görcs lesz az egész, és nem vezet sehová. Rájöttem, hogy nekem sem kell szeretnem mindenkit, elég elfogadni, majd vállat vonva tovább menni. Megtanultam teljes szívvel csinálni a dolgokat, ami így nem megy, az más útja és nem az enyém. Meg kellett tanulnom, hogy bátor legyek. Hogy ne érdekeljen mások véleménye, mert én, én vagyok, és biztos nincs belőlem még egy. Megtanultam szeretni. A szívem mélyén, ott legbelül, bízni a másikban, meztelenre vetkőztetve a lelkem. Meg kellett tanuljam, mit és hogyan teszek, mondok, vagy gondolok, mert az élet körforgás, és egyszer minden visszatér majd hozzám. Megtanultam, hogy az idő véges, nem érek rá játszani, más képet festeni, mint aki én vagyok. Hibázom. Ezerszer, és még többet. Elfogadom, mert ember vagyok. De nem rágódom rajta, javítom, ha itt az idő, de megyek tovább. Nem görcsölök a tegnapon, mert erre nem adtak trezorba zárt nekem szánt perceket. Van a most, és hiszem, hogy van holnapom. Azt építem, tetszik vagy sem, ember vagyok. Gyarló és hibákkal tele. De vagyok, mert lennem kell. És igen, az élet, maga a boldogság.
(Theodorovits Andrea)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése