Télies nap

Télies nap

Most jó a meleg szobában,
odakint hull a hó, belepve
mindent, mi szép, mi rossz,
ártatlanságba borítva, amit
nem szeretnénk látni, ropog
a hó, és nyomunk marad ideig,
óráig, mint ittlétünk a Földön,
s elvész minden örömünk,
fájdalmunk, s egy-két nemzedék,
s elveszünk, mint az olvadó hó,
de amíg vagyunk, látjuk, halljuk,
érezzük, és tán éljük is életünk,
mint a hulló hó, mely oly vakító,
és a teliholdnál visszapillant
a fehérség, mely vakító, mint az
ősi aranyvilág, mikor még minden
egyszerű s érthető volt, szavak
nélkül is értve egymást, tisztán.
Hull a hó odakint, ki kéne menni,
fel a hegyre, hogy érezzük a hideget,
lépteink alatt a hó ropogását, s látva
lábnyomunk, és meghemperegni a
hóban, mint kisgyerek, nevetve égre
fel, hogy hallják odafent, megmaradt
még valami ősi naivitás bennünk,
melyre annyira vágyunk, várunk.

(Makovics János)