A Mindenség Ölén

 

A Mindenség Ölén

Holdvilágos éjjelen puha Szellő zizzen,
Vakító Csillagfény csordogál a lágy Patakvízben.
Az Éjszaka szédítő illatát ontja a térben,
Ilyen az, ha minden Pillanat szárnyra kel az éjben.

Hirtelen különös bizsergés fut végig a hátamon,
Amit most érzek, szavakba sosem foghatom;
Hagyom, hogy átjárjon a Természet teljes Akarata,
Most magamba fogadom, úgy, ahogy ő akarja.
Hallgatom, mint üzen az Éjszaka, miről mesél némán minden szava,
Amikor magával ragad csodás színe, szaga, minden mozzanata.

E lenge Szellő szárnyán őrült táncra perdülve
Susognak szép zenét a Falevelek figyelő fülembe,
S felettem a sötétből csalfa csillagok kacsingatnak szomjazó szemembe.
A Hold fénye lassan mindent halvány-sárgába öltöztet;
Egész testem beleveszik a csodába, mit ez éjjel felfed.

Repülök a széllel, fel egészen a csillagokig,
A felhők fölül tekintetem most mégis lentre vágyik.
Nézem, hogyan jön e csendben elém a Hajnal,
Halovány sugarakat terelget már a szellő, féltő gonddal.

Gyengéd homály veszi körbe lassan az egész teret,
S átkarolja a Fákat, Világot, Ébredő Embereket.
Magából lágyan új életet lehel a Felkelő Mindenségbe,
Halkan suttog az éj fülébe, hogy már itt van a vége.

Puha harmatként, ölelőn rátelepszik a Világra,
Vigyázó gyermekét óvón a karjaiba zárja.
S immár a Tegnap lassan átlép a Mába,
A helyét a Mindenség Körforgása most is megállta!

"...mert az Élet nem azzal mérhető, hogy milyen sokáig lélegzünk,
Hanem azokkal a Pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk!"

(Elorina Nihil)