Vass Gabriella: Angyalka

Vass Gabriella: Angyalka

Megfigyelted már? Észrevetted, hogy néha apró dolgoknak, egészen apró, jelentéktelennek tűnő, mégis örömteli dolgoknak és hirtelen átsuhanó boldog pillanatoknak mekkora hatalma lehet feletted? Ajándékok ezek az ismeretlen világokból érkező titkos sugallatok. Ajándékok és titkok. Ha nincs szemed rá, elmész mellette. S ha észre is veszed, talán nem hiszed el, hogy a tied is lehet. Ilyenkor nem marad más, mint egy megfejtetlen üzenet, egy gondosan becsomagolt, kibontatlan ajándék…

Egy ideje már ő is így élt. Hosszú hónapok vagy talán évek óta már? Hagyta maga mellett elsuhanni az élet lényegtelennek hitt, tünékeny pillanatait, láthatatlan maradt megannyi parányi kis csoda. Bevallani sem merte magának, de érezte; valami mérhetetlenül hiányzik. Valahol legbelül, szíve mély csendjében néha felsejlett előtte: az élet több kell legyen terméketlen napok értelmetlen láncolatánál. Elege volt már az üres hétköznapokból és céltalan, egyhangú kis életéből. S valahogy elege lett az emberekből is. Mindig vidámnak, mosolygósnak és kedvesnek lenni még akkor is fárasztotta, ha ezzel nem szerepet játszott, mert tulajdonképpen valóban ilyen volt lénye legmélyén… De mégis… Valahogy elfáradt útközben. Valami eltörött. Valami elveszett…

Mint felhők közül a Nap- emlékezett vissza arra a bizonyos decemberi reggelre, s annak a decemberi reggelnek is arra a különös pillanatára, ami aztán valamit elindított benne. Akkor azt hitte, a napját aranyozta be csupán. Később, sokkal később jött csak rá, hogy ennél jóval több történt.

... A fagyos téli szél vörösre színezte a didergő emberek arcát a buszpályaudvaron. A csípős hidegtől szinte az ember könnye is megeredt. A kint várakozó utasok egy helyben toporogva, szájukat vacogtatva, kesztyűs kezüket egymáshoz dörzsölve, megváltásként vártak a környező falvakba, közeli városokba közlekedő járatokra. Az elmúlt években elszoktak már az ilyen zord, kemény téltől. A váróterem zsúfolásig megtelt. Hangoskodó iskolások, munkába siető, türelmetlen és ingerült emberek, ráérősen szemlélődő nyugdíjasok várakoztak a város központjából induló autóbuszok valamelyikére. A jegypénztáraknál ülő unott arcú, mosolytalan hölgyek villámgyorsan szolgálták ki a kígyózó sorokat, így akinek még jutott ülőhely, hamarosan kényelembe helyezhette magát a váróban.

A sarokban keresett magának helyet, mint mindig, évek óta minden reggel. Szeretett a sarokban megbújva elhelyezkedni, onnan jól átláthatta a reggeli forgatagot, miközben ő maga szinte észrevétlen maradt. Bár legtöbbször inkább olvasással múlatta az időt, és ritkán fordult csak elő, hogy ne lett volna nála valami útravaló olvasmány. Gyerekkora óta kísérői voltak a könyvek, ezek az ismeretlen világokat és titkokat rejtő, néma, hű barátok. A képzelet szárnyán repítették, szórakoztatták és tanították őt. Vagy egyszerűen csak segítették elmenekülni saját élete elől…

Régebben - amikor még több örömét lelte az emberekben - kitalált magának egy játékot. Megfigyelte az utasokat és próbálta kitalálni a történetüket: honnan jönnek, hová mennek, mivel foglalkoznak, mi a céljuk és a vágyuk, milyen csalódás vagy boldogság érte őket, mit gondolnak a világról – gondolkodnak-e egyáltalán a világról? – s van-e valaki, aki várja őket, úgy igazán?

- Miért is ne? – suhant át rajta váratlanul a régi játék gondolata. És olyan határozottsággal csukta össze az ölében fekvő, megsárgult lapú könyvet, hogy a csattanásra még szomszédja, egy békésen szendergő, szakállas öregúr is felkapta a fejét egy pillanatra. – Hát legyen! –  határozta el, s a hirtelen jött, kósza ötlet mosolyt csalt arcára.

Körbenézett. S ahogy az embereket szemlélte, egyszer csak figyelmes lett valamire. A váróterem közepén paravánok álltak, telis-tele kedves kis gyermekrajzokkal. Kíváncsian felállt és kissé bátortalanul közelebb ment ehhez a kisiskolások alkotásaiból rögtönzött kiállításhoz. Vajon mióta, hány napja már annak, hogy ezt nem vette észre? – tűnődött el. Valamennyi rajzról angyalkák mosolyogtak rá: énekeltek vagy zenéltek, csillogó szárnyakkal repültek vagy vattapamacsokból ragasztott felhőkön csücsültek. Angyalkák… Persze, hiszen két hét múlva Karácsony.

Angyalkák… Régmúlt idők Karácsony estéit juttatták az eszébe, s szinte maga előtt látta az illatos fenyőfát díszítő huncut kis angyalkákat… S a ráncos kis kezeket, melyek oly nagy szeretettel horgolták és szépítgették őket. Most is ott lapulnak abban a gondosan elrejtett,  piros színű, kopott dobozban, amit azóta sem volt még mersze elővenni. Azóta…

- Talán majd idén, talán… – tervezte el, ki tudja hányadszor. Elszorult a torka. Érezte, muszáj leülnie. Újonnan érkező utasok mellett foglalt helyet. Mélyen a gondolataiba merült, s már elment a kedve buta kis játékától. Újra idegesíteni kezdték az emberek.

Két jól öltözött, középkorú férfi harsogva politizált, mit sem törődve a többi utas rosszalló pillantásaival. Egy vastagon rúzsozott ajkú, terebélyes nő időnként bekapcsolódott és rákontrázott, miközben roppant fontoskodással simítgatta ruhája nem létező ráncait.

Közvetlenül mellette tizenéves kamaszok tanyáztak le. Mobiltelefonjaikról csupa zavaros, idegtépő zenét bömböltettek. Fülsértő hangzavar támadt. Egy feketére festett hajú fiú (talán fiú volt?) cigit kunyerált. A lányok ebben a nagy hidegben is csípőjüket szabadon hagyó farmernadrágban feszítettek, és hangosan vihogtak egy nyurga srác olcsó viccein. De igazán nem is beszélgettek egymással, s csakhamar üres tekintettel el is merültek telefonjuk nyomogatásában. Valahol fejhangon hisztizett egy gyerek.

Elege lett ebből a kavalkádból! Már azon volt, hogy az átható hideg ellenére inkább kint várakozik tovább, amikor megpillantotta őt. A szemközti ülésen, édesanyja mellett egy bájos, pisze orrú, fürtös hajú kislányka perecet majszolt. A zajos külvilágot teljesen kizárva, nagy barna szemeit meresztgetve, gyermeki csodálattal és ártatlansággal nézegette az angyalkás rajzokat. Mintha ő maga is éppen most röppent volna le valamelyikről. Időnként anyja fülébe súgott valamit, és szégyenlősen mutogatott egy-egy rajzra. Közben édes kis pofijáról egy pillanatra sem tűnt el a tiszta, meleg, gyermeki mosoly. Néha fel-felkacagott. Gyöngyöző kacagása beragyogta a megfáradt szíveket, akár az első hó, mely váratlanul ünneplőbe öltözteti a kopár, szürke tájat. Megigézte a kislány látványa. Olyan békességgel töltötte el, amilyet már régóta nem érzett. Nem tudta róla levenni a szemét.

De egyszeriben csak elkomorult a lányka arca és mereven nézett maga elé, abba az irányba, ahol az idős bácsi még mindig békésen szunyókált. A felületes szemlélő számára talán hajléktalannak tűnhetett a kopottas öltözetű, barázdált arcú, szakállas ember. Mély álmában feje előre billent és leesett róla szakadt kalapja. A kamasz fiúk ezen elkezdtek hangosan hahotázni és idétlenül visítani. Majd a nyurga felállt és odament a bácsi elé. S egyszer csak egy jól irányzott célzással akkorát rúgott a földön heverő kalapba, hogy az vagy öt métert tovább csúszott. Újra vihogás támadt, majd a csoporthoz érkező újabb fiúk is csatlakoztak ehhez  a komisz tréfához.

Az emberek meg csak ültek ott némán, senki nem szólt egy szót sem, senki nem tett semmit. Volt, aki elfordult, néhányan zavartan pislogtak, s a vállukat vonogatták, jelezvén: semmi közük ehhez az egészhez. Ő is csak ült ott, értetlenül, s egyre csak összecsukott könyve fedelét markolászta. Segélykérően nézett körbe, hátha valaki megmozdul, hátha valaki leinti a kölyköket, hátha valaki csinál végre valamit… A kalap pedig egyre messzebb került gazdájától… Valaki, valaki, valaki!... Fel akart állni, de nem engedelmeskedtek a lábai. Összeszorult szívvel figyelte, mi történik… S az egyre távolodó kalapban mintha a világ minden embertelenségét és közönyösségét meglátta volna... Miért nem mozdulnak az emberek? Miért nem mozdulok én magam is? Mi történt ezzel a megveszekedett világgal? De sokáig már nem volt ideje morfondírozni, mert végre tényleg megmozdult valaki. Aprócska kis csizmái halkan koppantak a fényes kövön. Kis kezében még mindig ott tartotta a félig megrágott perecet, ahogy elhaladt a felnőttek előtt. Felvette a földről a kopott kalapot, amit aztán olyan természetességgel és egyszerűséggel, ugyanakkor mégis olyan méltósággal vitt a bácsihoz, hogy a teremben síri csend lett és csak őt nézte mindenki. Nem ébresztette fel az alvó embert, csak finoman a táskájára tette kalapját, hogy ha majd felébred, rögtön a keze ügyénél legyen. S amíg csendesen visszalépkedett a helyére, még akkor is őt kísérte minden szempár. Amint odaért, édesanyja gyengéden átölelte, s kis arcára újból visszatért az angyali mosoly. Komoly, barna szemei mintha csak ezt üzenték volna: néha csak ennyit kell tenned, így, ilyen egyszerűen!

Zavart meghatottság ereszkedett néhány percig a fészkelődő emberek közé. De aztán lassacskán visszatért és újra felerősödött a lárma, ahogy újabb utasok érkeztek. Mire felocsúdott, már nem látta őt. Csupán a vattapamacsokon csücsülő, csillogó szárnyú angyalkák maradtak utána. És talán még valami más is.

-Igazad volt, Mamikám... A világ mégis jó… és nincsen, nincsen semmi baj!... – motyogta magában, ahogy kilépett a váróból a metsző hidegre. S valószínűleg a csípős szél csalogatta elő szeme sarkából a fáradt arcát végigszántó, lassan pergő könnycseppeket.