2016. október 5., szerda
Gondolj néha rám
Gondolj néha rám
Gondolj néha rám.
Mikor rád ragyog a Nap
hintve aranyát,
s áraszt a kék ég alatt.
Mint szellő szállván,
hűst fuvallok arcodra,
s szíved gyöngyházán
versem ölel suttogva.
Gondolj néha rám.
Mikor felfénylik a hold
csendes éjszakán,
s mesélnek a csillagok.
Mint szelíd hullám,
álmaidat ringatom,
s dúdolom hozzád
azt a kedves dallamot.
Gondolj néha rám.
Mikor ajkad sóhaján
kidereng a vágy,
s két szemednek sugarán.
Mint sebzett madár,
hogyha lelked sírva száll,
s ha fáj a hiány.
Gondolj. Gondolj néha rám.
(Baranyai Attila)
Utolsó tánc...
Utolsó tánc...
Engedd, hogy örökre magamba zárjalak,
de le kell, hogy dobjad az összes fátyladat,
hetedik alatt, ha ott van a szerelem,
utolsó fátyladat rólad le én veszem.
Véremmel gyújtom meg véredben a lángot,
hogy eljárjuk együtt még ezt az egy táncot,
végig az úton, a legcsendesebb házig
lobogjon a hajunk - egész a halálig.
de le kell, hogy dobjad az összes fátyladat,
hetedik alatt, ha ott van a szerelem,
utolsó fátyladat rólad le én veszem.
Véremmel gyújtom meg véredben a lángot,
hogy eljárjuk együtt még ezt az egy táncot,
végig az úton, a legcsendesebb házig
lobogjon a hajunk - egész a halálig.
(Grigo Zoltán)
Minden percemen...
Minden percemen...
Hozzám bújtál, úgy mentünk csendesen,
szemedben fénylett ezer kis titok,
szellő muzsikált, és a réteken
épp akkor nyíltak ki a nárciszok.
Megfogtam a kezed, és vittelek
boldogan, mint egy szerelmes diák,
elültettelek téged szívemen,
most te vagy nekem a legszebb virág.
Nyílsz bennem, s én érzem az illatod,
akkor is, hogyha nem vagy itt velem,
mint sötétlő égen a csillagok,
átragyog lényed minden percemen.
szemedben fénylett ezer kis titok,
szellő muzsikált, és a réteken
épp akkor nyíltak ki a nárciszok.
Megfogtam a kezed, és vittelek
boldogan, mint egy szerelmes diák,
elültettelek téged szívemen,
most te vagy nekem a legszebb virág.
Nyílsz bennem, s én érzem az illatod,
akkor is, hogyha nem vagy itt velem,
mint sötétlő égen a csillagok,
átragyog lényed minden percemen.
(Grigo Zoltán)
Te legyél...
Te legyél...
Csendes alkonyok tüze ég szememben,
hosszú telek súlya nyomja vállamat,
nézz rám, Kedves, még ugyanúgy szeretlek,
a szívem szerelmes dobbanása vagy!
Bár szelídebbek a szavak ajkamon,
nem lobognak, ahogy szél a hegy felett,
de még most is téged ölel át dalom
olyan féltve, mint anyja a gyermeket.
Én nem változtam. Még ma is úgy nézlek,
mint amikor először megláttalak,
a szememben nem koptak meg a fények,
csak az út lett nehezebb a láb alatt.
Hányszor sárgultak már meg a levelek?
Téli ködök, tavaszi szellők jártak,
madarak jöttek és ősszel elmentek,
és mégis a válladhoz simul vállam.
Látod? - búcsúzni készül a délután,
puha szárnyakkal betakar az este,
te legyél a legutolsó fénysugár,
amely fellobban megfáradt szememben.
hosszú telek súlya nyomja vállamat,
nézz rám, Kedves, még ugyanúgy szeretlek,
a szívem szerelmes dobbanása vagy!
Bár szelídebbek a szavak ajkamon,
nem lobognak, ahogy szél a hegy felett,
de még most is téged ölel át dalom
olyan féltve, mint anyja a gyermeket.
Én nem változtam. Még ma is úgy nézlek,
mint amikor először megláttalak,
a szememben nem koptak meg a fények,
csak az út lett nehezebb a láb alatt.
Hányszor sárgultak már meg a levelek?
Téli ködök, tavaszi szellők jártak,
madarak jöttek és ősszel elmentek,
és mégis a válladhoz simul vállam.
Látod? - búcsúzni készül a délután,
puha szárnyakkal betakar az este,
te legyél a legutolsó fénysugár,
amely fellobban megfáradt szememben.
(Grigo Zoltán)
Szememben nyílsz...
Szememben nyílsz azóta
szobámba hoz a reggel
távoli esték partján
lecsuksz a két szemeddel.
szobámba hoz a reggel
távoli esték partján
lecsuksz a két szemeddel.
(Szabó Éva)
Őrizlek...
Őrizlek...
Úgy őrizlek én téged,
mint a hajdan volt meséket
őrzi még bennem az örök gyermek.
Téli estéken,
ha pihen a világ,
s fázva bújnak meg a madarak,
takaródul neked adom
minden legszebb szavamat.
Simogatnak téged,
amíg nem jön szemedre álom,
csak a szél dúdol majd halkan
odakint a fákon.
mint a hajdan volt meséket
őrzi még bennem az örök gyermek.
Téli estéken,
ha pihen a világ,
s fázva bújnak meg a madarak,
takaródul neked adom
minden legszebb szavamat.
Simogatnak téged,
amíg nem jön szemedre álom,
csak a szél dúdol majd halkan
odakint a fákon.
(Grigo Zoltán)
Magamnak...
Magamnak...
Én magamnak növesztettelek,
ahogy jéghegyet a sarkkörök,
mint alatta búvó tengerek,
hatalmas vagy bennem, és örök.
Új csillagok mindig születnek,
fénylenek, és egyszer kihunynak,
a magasban csendben elégnek,
majd porként a földre lehullnak,
Te a Nap vagy nekem, és a Hold,
mindig voltál, s mindig itt leszel,
múlhatatlan vagy és állandó,
mint az idő és a végtelen.
ahogy jéghegyet a sarkkörök,
mint alatta búvó tengerek,
hatalmas vagy bennem, és örök.
Új csillagok mindig születnek,
fénylenek, és egyszer kihunynak,
a magasban csendben elégnek,
majd porként a földre lehullnak,
Te a Nap vagy nekem, és a Hold,
mindig voltál, s mindig itt leszel,
múlhatatlan vagy és állandó,
mint az idő és a végtelen.
(Grigo Zoltán)
Fél évszázad vándora...
Fél évszázad vándora...
Hosszú ideje kerestelek
én, a fél évszázad vándora,
fekete hajam már megőszült,
arcom belepte az út pora.
Kerestelek, tudtam, hogy vársz rám,
téged én is nagyon vártalak,
vártam, hogy megüzend, hogy fázol,
mert régóta nem süt rád a nap.
Jöttem száguldó fellegekkel,
vad szelek kísérték utamat,
remegő szívvel szálltam hozzád,
siettem, hogy betakarjalak.
Simogatták szemem útközben
égből szálló, langyos permetek,
azt súgták, hogy akire vártál,
a lány, neked most újraszületett.
Megérkeztem, végre itt vagyok,
zúgó szelek szárnyán jöttem én,
felkaplak és viszlek magammal,
elviszlek magammal messze én.
S hogyha letörölted arcomról
a nélküled bejárt út porát,
kérlek, fogadd be a szívedbe
a fél évszázad fáradt vándorát.
én, a fél évszázad vándora,
fekete hajam már megőszült,
arcom belepte az út pora.
Kerestelek, tudtam, hogy vársz rám,
téged én is nagyon vártalak,
vártam, hogy megüzend, hogy fázol,
mert régóta nem süt rád a nap.
Jöttem száguldó fellegekkel,
vad szelek kísérték utamat,
remegő szívvel szálltam hozzád,
siettem, hogy betakarjalak.
Simogatták szemem útközben
égből szálló, langyos permetek,
azt súgták, hogy akire vártál,
a lány, neked most újraszületett.
Megérkeztem, végre itt vagyok,
zúgó szelek szárnyán jöttem én,
felkaplak és viszlek magammal,
elviszlek magammal messze én.
S hogyha letörölted arcomról
a nélküled bejárt út porát,
kérlek, fogadd be a szívedbe
a fél évszázad fáradt vándorát.
(Grigo Zoltán)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)