Nagyon kéne ÉLNI
Szemeinkben az ígéret, mind kimondatlan esküvé lett, szövetséges cinkostársként lelkünk mára összeérett...
és míg nézlek, úgy csodállak, megigézlek, visszavárlak, ífjúságom édes kincse, magamra hagysz, mégis hazavárlak.
Megfojt a csókod, magadhoz láncol a sok bilincs, melyeket magunkra akasztottunk az évek alatt, az idő halad és hanyagul fáradtan, lustán veti utánunk keserédes ráncait aZ ÉLET. Megéget MINDEN ami lángra gyújtott akkor, ma fájdalmat okoz, porig éget. Könnyeink isszuk, s magunkra haragszunk, de miért nem örülünk inkább annak, amink van, amink még megmaradt?
Nem olyan nehéz ám...csak az elsőt lépni, meglépni, a kilincset lenyomni,
kilépni a fényre, megmártózni végre.
Na ez hiányzik sokunkból! Pedig kéne.
Menni? Nem. Maradni kéne. Nagyon kéne.
Élni végre!
és míg nézlek, úgy csodállak, megigézlek, visszavárlak, ífjúságom édes kincse, magamra hagysz, mégis hazavárlak.
Megfojt a csókod, magadhoz láncol a sok bilincs, melyeket magunkra akasztottunk az évek alatt, az idő halad és hanyagul fáradtan, lustán veti utánunk keserédes ráncait aZ ÉLET. Megéget MINDEN ami lángra gyújtott akkor, ma fájdalmat okoz, porig éget. Könnyeink isszuk, s magunkra haragszunk, de miért nem örülünk inkább annak, amink van, amink még megmaradt?
Nem olyan nehéz ám...csak az elsőt lépni, meglépni, a kilincset lenyomni,
kilépni a fényre, megmártózni végre.
Na ez hiányzik sokunkból! Pedig kéne.
Menni? Nem. Maradni kéne. Nagyon kéne.
Élni végre!
(Frenyó Krisztina)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése