Szeretem...
Szeretem…
A holdnak ezüstös, tompa fényét,
Ahogy elnyújtózik a tónak felszínén,
Álomba ringatva mind a bolondokat,
S szül nekik pompás, mézédes álmokat.
Szeretem…
Az éjnek végtelen, sötét leplén,
A csillagokat bámulni egy csendes estén,
Fürkészni ezernyi titkot és csodát,
S meglelni egyet, de nem tudni okát.
Szeretem…
Ha vörösen izzik az égnek alja,
Első sugarait a kelő napnak,
Meggyújtva bennem a szunnyadó lángot,
Arcomon már érzem a forróságot.
Szeretem…
Ha a képzelet vágyaimat festi,
S oda repít, hol szeretnék lenni,
Távoli tájra, hol nincs semmi más,
Boldogság mezején egy csodás virág.
Szeretem…
Szerelmemnek két legszebb csillagát,
Szép szemeidnek minden pillantását,
Látni benne mindent, amire vágyok,
Szenvedélyt, nyugalmat és boldogságot.
Szeretem…
Ha ragyogsz rám oly fényesen,
Hogy feledem a napot érted, kedvesem,
Mikor mosolyogsz, mikor édesen nevetsz,
Érzem, hogy Te is ugyanúgy szeretsz.
(Czéh Béla)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése