Arany-Tóth Katalin: Lehetnék…

Arany-Tóth Katalin:

Lehetnék…

 

Lehetnék hallgatag
mint a vének,
kiket már az évek
oly sokszor tűztek
sorsuknak kardélére,
s e síri bölcsességnek
áttetsző homálya
csendben őrizné
a tovatűnő tegnapot.

 

Lehetnék néma,
így szótlan ajkam
nem kiálthatna
e végtelen világba.
Szavam elfojtva vájna,
de távoli hangok
vágykeltő foszlányára
mégis, sietve nyitnék
résnyi ablakot.

 

Lehetnék gerjedő vulkán,
mely eget és földet
kezében tartván
rengetve tör fel,
s mint élet a halállal
szorosan karöltve,
a semmiből teremtve
épít reményt hozó
holnapot.

 

Lehetnék szomorúságok
messze űző szellője,
s boldog pillanatok
angyali őrzője…
csókok pecsételő
szerelme…
de bánat is,
öröm is,
én vagyok.

 

Lehetek maga a pillanat,
mely ha kell, átölel,
és szemed íriszében,
lelked fénylő sugarát
keresve, szeretve
ringat, míg Te
fáradtan megbújva
az éjben,
álmosan zuhansz el

 

Lehetek igaz barátod,
vagy hű szeretőd,
kit ha elárulsz,
akkor is veled van,
s osztozik sugárzó
örömödben,
vagy bajodban,
mikor vergődsz
magadra hagyottan

 

Lehetek bárki,
kinek e föld otthont adott,
jóban dúskáló gazdag,
kinek a minden jutott,
vagy földönfutó koldus,
kinek egész gazdagsága
lelke tiszta nyoszolyája.
Én akkor is, mindig
Veled vagyok