Duálpár

Tarr Bence László: Duálpár
 

Egyszerűen nem tudta felfogni mi történt vele. Az egész Világ pörgött körülötte, mint egyetlen hatalmas búgócsiga, amely nem akarja lendületét veszíteni. Ez több volt, mint egyszerű szédülés. Valami esztelen mámoros elragadottság lett úrrá rajta, amely szinte az önkívület határait feszegette. Egy rövid ideig nem is tudott önmagáról, sem arról, hogy mozdulataival mit is tesz, csak nézett megigézve a mélységes barna szemek feneketlen kútjába. Ahogy elveszve kutakodott a tágra nyílt pupillák fekete tükrében, egyszerre észrevette önmagát. Valami ragyogás övezte aranyszőke haját, vagy talán a szemek írisze fonta körül alakját, mint valamily aura.

Szép volt. Mi több gyönyörű. Teljesen megigézte. Amint rápillantott, mintha villám csapta volna, egész testében érezte a remegést. Egy pillanatra meg is ijedt, ahogy megérezte a vágy hatalmas rohamát, amely eddig ismeretlen módon a szívét gyújtotta lángra. Önkéntelenül is a mellkasára szorította a tenyerét, és meglepetten vette észre, hogy milyen forróság, milyen hőhullám járja át. A szegycsontja szinte egyetlen lüktető lángnyelvként parázslott, ahogy kezeivel végigsimította nyakkendőjét. Ahogy a lány közeledett hozzá, egyszerűen alig bírt úrrá lenni remegésén. Szívére szorított keze egyszerűen élettelen piszkafaként az oldalára hullt és amikor a lány megállt vele szemben, úgy karnyújtásnyira, szinte szó szerint rosszul lett. Olyan erő ébredését érezte a kettőjüket elválasztó térben, mintha egy hatalmas, egyre növekvő nap, egy vörös óriás hirtelen elérte volna legnagyobb méretét, csakhogy hirtelen kozmikus erővel robbanjon százezer-millió darabra. És mint mikor túl nagyra növekszik egy csillag, és tömegvonzása kritikus mértéket ölt, csakhogy robbanását követve egyetlen fekete lyukban nyelje el a téridőt, úgy veszett belé a lány kék színű szemébe.

Menthetetlenül szerelmes lett. Az idő milliomod parányi töredéke alatt. Mi több nem lett, csak ráeszmélt, hogy mindig is szerelmes volt, pont belé. Csak eddig még sohasem látta, még sohasem ismerte fel. Őt. Az Egyetlent. Ekkor ébredt rá, hogy mindig is Őt kereste, minden arcban, minden mozdulatban, minden szóban és gondolatban. Legbensőbb óhaja, lelkében őrzött legmélyebb álma állt most itt előtte teljes életnagyságban. Képtelen volt levenni a tekintetét róla, mintha pillantásuk összeforrt volna, valami idő feletti fenséges ölelésben

Emlékezett, hogy egyszer olvasta valahol, hogy egy régi görög bölcs szerint az emberek kezdetben gömbszerűek voltak, két pár kézzel és lábbal, két fejjel, de egyetlen szívvel. Hatalmasok és teljesek voltak, és kimeríthetetlenül boldogok egységes természetük által. De Zeusz megirigyelte boldogságukat, és félte hatalmukat, ezért villámával kettéhasította őket. Így hasadt meg az emberi természet, az emberi szív. Arra is emlékezett, hogy a meghasadt félemberek hamar belehaltak a másik felük hiányába, ezért Zeusz könyörületességből megajándékozta őket a nemiséggel, hogy mint férfi és nő újra egyesülhessenek. Még ha ez az egyé-válás csak pillanatnyi és átmeneti is. Férfilélek, női lélek, animus, anima – jutottak eszébe tanulmányai. Minden ember a lelkébe rejtett, elveszett másik felét keresi. Egy, az egész életen át tartó esztelen sóvárgás a teljességre, melynek mélyén a meghasadt emberi természet űrje tátong.

És amit most érzett, itt legbelül, felfoghatatlan, leírhatatlan volt számára. A teljesség és kiegészülés olyan mértékű boldogsága, amelyhez földi gyönyör nem fogható. A test egyszerűen képtelen a lélek gyönyöreire; nem is tudta érzés-e, vagy inkább a legélőbb gondolat, ami átjárja kívül belül. És a gondolat, hogy megérintse, szinte őrjítő volt. Elképzelhetetlen mértékű gyönyör. A legmagasabb rendű szépség. Még képes volt felfogni, hogy az őrület pengeélén táncol. És megint Platón tanításai jutottak eszébe, hogy a tiszta szerelem a szent elragadottság, a mánia legfelsőbb formája, amelyhez csak a Delphoi jósda pütheáinak őrült révülete fogható. Hirtelen látta magát és Őt, őrületes násztáncban ölelkezni a végtelen csillagegek nyoszolyáján. Galaxis-udvarok ölelő karjaiban feküdni, összebújva, mint szerelmes rejteken, meglesett titkos találkozás.

Karja alig látható remegés kíséretében gyenge akaratának engedelmeskedve megmozdult, és lassan emelkedni kezdett. Még nem tudta mit akar, vagy hogy mit fog tenni vele. Esztelen volt a gondolat is, hogy így, teljesen ismeretlenül magához ölelje, szavak és minden más nélkül. De esztelennek tűnt minden más is. Leírhatatlan vágy égette belülről. A létezés előtti visszaemlékezés tüze, a teljességre, boldogságra, az egység állapotára. Fele-ség csak most nyert igazi értelmet ez a szó. Szerette volna itt és most elvenni. Ez persze hirtelen teljes őrületségnek tűnt hiszen még a nevét sem ismerte, csak tudta, hogy ő az. Akire egész életében, egész létezésében várt. Hogy milyen volt külsőleg, csak most kezdte felfogni. Eddig észre sem vette a másik alakját, csak a tündöklően ragyogó szempárt amely még mindig egyetlen átható pillantásban nézett időtlen tükrébe.

Nem bírta elszakítani tekintetét. Még mindig a szempár igéző pillantását tartva térdre ereszkedett. Ott. Ahol volt. Ekkor így tett a másik is. És hirtelen, mint mikor egy hatalmas gát váratlan átszakad, hogy a mélybe zúdítsa felgyülemlett áradatát, kitört belőlük a nevetés. Oly féktelenül, oly szabadon, oly áradással, hogy a folyó szokványos medre nem tarthatta vissza. Szinte hisztérikus extázisban, térdeltek egymással szemben, rázta őket a síró nevetőgörcs, könnyeik patakokban folytak le arcukon. Mindketten érezték, tudták, százezer évek minden terhét mossa most le ez az őrjítő roham. Testük vonaglott, míg a kimerültségtől egymás vállaira nem dőltek, hogy állukat a másik vállán pihentetve egy pillanatra megpihenjenek. A karok már öntudatlanul rég átfonták egymást, hogy a másik derekát övezve egyetlen roppantó kígyóerővel szorítsák össze a két testet. Tökéletesen összesimulva, szinte egyetlen gömbbé olvadva hevertek ott térdre rogyva, míg a két homlok közepe össze nem találkozott. Majd a két homlok csúcsa gyengéden el nem vált, hogy orrhegynyi távolságból a két szem újra egyé váljon.

Így térdeltek összebújva, egymásba feledkezve. Nem tudják meddig. Mintha időtlen idők óta mindig is így lett volna ez.

Csak lassan szűrődtek be a hangok. A külvilág zajai. Mintha autók dudáltak volna, és mintha emberek kiabálnának. Mentőautó vijjogása hallatszott, de csak úgy, mint az uszodák visszhangos csarnokaiban vissza és visszaverődő hangfoszlány, amelyet a víz alá merülve hall az ember. Majd a fények. Mint jégbe fagyott ősöreg sosem volt embernek, az őt rejtő vastag jégpáncélt égető gyenge tűz lángja. Villódzó vörös és kék.

Hirtelen erőszakos metsző fehér fény mely egyenesen és könyörtelen pontossággal a szembe világít. A tágra zárt barna-kék szemek fekete kútjának elcsitult vizébe. És a metsző fájdalom. Mint mikor gyermekét az anyjától szakítja el a sebész kegyetlen ollója, átvágva az eredet zsinórját, az egységélmény ősforrását. Sietve kapkodó kezek, mely egyre szaporábban igyekeznek az egymásba fonódó karokat a testekről leválasztani.Hirtelen, mint sugárhajtású gépet, mit utolér saját hangja, robbant öntudatra. Az út kellős közepén, pontosan középen térdeltek egymásba font karjaikkal összebújva. Szemük még mindig egymásba nézett, a legmélyebb bensőbe, hol a két lélek egybeforrhat.

Leszel a feleségem? - kérdezte.

Igen. - válaszolta, miközben fejét tenyerébe rejtve, gyengéden megcsókolta homlokát.