Mikor találkoztunk én már készen álltam rád. Készen, hogy befogadjalak a szívembe, a lelkembe, az életembe. Alig vártam, hogy végre megfogd a kezem, és soha ne engedd el többé. Mikor megláttalak, az idő megállt egy kicsit. A szívem ezernyi kis darabkája a múlt egy egy lépcsőfokán ragadt, mert oly sok minden tört le belőle egy darabot. De ahogy felém közeledtél beleremegtem az érzésbe, ahogy a lehullott kis darabok visszataláltak, és összeforrtak megint.
Vártam rád, de arctalan voltál még, megfoghatatlan gondolat, érzés. Csak a szemedbe kellett néznem, és felismertelek. Közeledtél felém, s nem is értetted még, miért vonzzalak úgy, csak jöttél lassan, félve, lopakodva körbejártál, hogy aztán végre szembe állhass velem, megmutatva magad. Megmutatva, kit kell óvjak, szeressek, tiszteljek, féltsek, ringassak keblemen, tartsam lelked meleg tenyeremben. Feladatom vagy, tanulságom, kísértésem, leckém. Pont akkor érkeztél, mikor már tudtam, hogyan is foglak szeretni, hiszen szívem összes melegét neked tartogattam, összes tüzét neked akartam adni tudtom nélkül is. Bárhová mentem, kerestelek, s mikor már feladtam te találtál rám. S már készen vártalak. Készen arra, hogy örökké szeresselek.
-Agárdi Zsóka-
