Az utolsó ház, a TUDATOS szerelem háza..

Az utolsó ház, a TUDATOS szerelem háza..

Az utolsó ház, ami kősziklára építtetett, a szerelem háza, az ötödik elem háza! Kapcsolatok jönnek mennek, ez törvényszerű, mint ahogy a fű nő.
De vajon megalkothatja az ember az utolsó házat? Aminek az alapjait két fél ember együttes érzelmei adják, a nő és a férfi TUDATOS szerelme alkotják. Ez a „kőszikla”!
Ennek a háznak az ablakán a teremtő és gyógyító fény az, ami beárad. Nincsenek illúziókból szőtt fátyolfüggönyök az ablakokra aggatva, mik meggátolnák az életet adó szeretet energiájának beáramlását.
A házban annál nagyobb a fény, minél kisebb a fél-elem, mely az egót felerősítené. Ennél fogva a bűntudat és a megalázkodás nem alkotói a szerelem házának! A tudatos figyelem, a bátorság az őszinteség, és az ezekből adódó szabadság az építőkövei az „utolsó ház” falának. A háznak, ami kősziklára építtetett, a tudatos szerelemre, az ötödik elemre!
Mert viharok jönnek és szelek, de a ház íj módon kősziklára építtetett, és örökké állni fog!

(Siloám Neo)

„Magány”

„Magány”

Amikor észreveszed magad körül a magányt, elmélyülsz, és lassan rájössz, a félelmed az ami ezt létrehozta. Kivetült világodra és visszahatott rád. Majd akkor, amikor ezt megérted, ráeszmélsz arra is, valójában mindig is egyedül voltál, vagy és leszel. Majd ekkor, de csak ekkor felszáll a félelem ködfátyla és felragyog a szeretet fénye. Kalapod karimája alól már TISZTÁN LÁTSZ, és a magány megszűnik létezni.....

(Siloám Neo)

Vígh Lilla:Iránytű

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Iránytű

Szeretem az életem, az egész világot.
Szeretem a kertekben nyíló tarka virágot
S a bokorban megbújó őzeket,
A csodálatos pipacsos réteket.
Szeretem a pókok művészetét,
A magasból lezúduló vízesést,
A folyókon átívelő hidakat,
A fénylőn sugárzó napsugarakat,
Az eső után felnyíló ragyogó szivárványt,
S a tovaúszó szerelmes hattyúkat.
Gyűjtöm az élet minden apró ajándékát,
Folyópartokon andalgó barangolást,
Élvezem a hegyek bársony pillantását,
Patakok visszhangzó csobogását.
Szeretem a világ sokszínűségét,
A bárányfelhők lebegését,
Szeretem a tenger morajlását,
A kastélyok ódon hangulatát.
Hegyoldal lankáin virágok közt feküdni,
S felhők fölött magasban repülni.
Szeretem a madarak csicsergését,
S régmúlt idők emberének énekét.
A hosszúra nyúló beszélgetéseket,
A mély nyomokat hagyó öleléseket.
A "régen láttunk", "Isten hozott" szavakat,
A boldog, mosolygós barátokat.

S tovább gyűjtöm az élet minden ajándékát.
Hálás vagyok, hiszen enyém az egész világ.
Tudom, a béke bennem van.
S az iránytű vagyok én magam.

(Vígh Lilla)

Fel sohasem adja...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fel sohasem adja...

Mit érezhet vajon e kis bogár a fűben?
Vajon miért küzd nappal és éjjel?
Halad, harcol egyfolytában.
Mégsem jut messzire e cudar világban.

Elindul. Nekivág egy újabb fűszálnak.
Mászik, kapaszkodik. Soha el nem fárad.
Mikor átjut a fűszál-hegy másik oldalára.
Rádöbben, hogy előtte új fűcsomók állnak.

Néha lesöpri a szemből fújó szél ereje.
Néha lemossa a nyári eső cseppje.
Máskor egy kéz söpri félre az útból.
S néha elfárad a ránehezedő súlytól.

De ő halad tovább, amerre szeme indítja.
A haladni akarás őt folyton úton tartja.
S ha egy kő állja útját, vagy egy cipő sarka eltapossa.
Ha túlélte, útnak indul. Fel sohasem adja.

(Vígh Lilla)

Vígh Lilla:Minek örüljek?

Minek örüljek?

Minek örüljek, ha nyit a reggel?
Elsőként annak, hogy élek.
Minden reggel egy új ígéret.
Újabb ajándék a sorstól nékem.

Boldog vagyok, hisz itt vagy velem.
Átölelsz, s fogod a kezem.
Mélyen a szemembe nézel:
Örökre, örökre szeretlek Téged.

Minden napban benne van a csoda:
Friss víz, kenyér, eső, meleg nap.
És hó, jég, szél, s hogy erős vagy,
Mert te magad vagy a CSODA.

S ha jő egy vad, mindent elsöprő vihar,
Mely mindent elsodor, magával ragad,
Akkor is szedd össze magad,
Hiszen holnap is újra felvirrad a nap.

S akkor örülj, kacagj, nevess.
Hiszen itt vagyok mindig neked.
Átölellek, s fogom a kezed.
Végtelen égbolt a fejünk felett.

(Vígh Lilla)

Így vagyunk

 

 

 

 

 

 

Így vagyunk

Te vagy, kiben a kezdetektől hittem,
ki bennem élt már a mindenek előtt,
kinek szavára porba hullt bilincsem,
ki lenni fényt adott, s hozzá bölcs erőt.

Ki itt az útra emelte lelkemet,
s tett darabból részévé az egésznek.
S hiába mondják, hogy az sosem lehet,
nézlek, s már minden világot megértek.

Így vagyunk, s bár e lét nem örök szerep,
nem gyötri szívünket, mint jár az óra,
mert hisszük azt, hogy ki társat így szeret,
párjával válik majd máskor is valóra.

(Kolev András) 

Ezek néha fájhatnak...

Bárkivel megtalálhatod a boldogságot, bárkivel megélheted a szerelmet, akivel működik az a bizonyos kémia, és vannak közös pontok. De a teljességet csak EGY valakivel tudod elérni, akivel minden ponton, minden sejtetekben össze vagytok hangolva. Akit keresel Égen és Földön, akivel Egymásnak szánt a Teremtő. Vele Test-Lélek-Szellem szinten tökéletes harmóniában vagytok. Egyformák, de mégis kiegészítői Egymásnak. Ez azonban törékeny, hisz a csupasz Lélek mutatkozik meg benne, ahol nincsenek falak, nincsenek hazugságok, csak őszinte érzések és őszinte szavak. Ezek néha fájhatnak, és könnyen törhetik darabjaira az EGÉSZet. De mivel, mint mindenben, a Szerelemben is a Tökéletességre vágyunk, ezért egyetlen szempillantás alatt összeilleszthetők a szertehullott darabkák, s a sebek szempillantás alatt begyógyulnak. Mert tudjátok, igazán csak Egymást tudjátok meggyógyítani. Mert a tökéletes harmónia érzése gyógyít.

(Takács Kriszta)

Ne mondd...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ne mondd...

Ne mondd, hogy a szerelem ősszel hazugság,
Telt íze ezüstös évszakon lépesméz,
Hajló ágak érett gyümölcse mesterére vár,
De szedetlen fa édes zamata mit ér?

Tudom, egy ifjú tavasza égető, nyara perzselő,
De az Ősz Szíve már nem csatangol,
És mégis fészkében párt vár sok Férfi és Nő,
Meleg szív reménye marad parlagon.

(Timkó Antal) 

Ha megérinted

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha megérinted

Ha megérinted azt, ki szeret,
Ha ragyogni látod a szemet,
Ha lelke gazdag, színes és szép,
Ha remegő szívvel hozzád lép.

Ölelj, mert a vágya most akar,
Ölelj, mert a szíve megszakad,
Ölelj, mert szépsége érted ég,
Ölelj, mert a lángja véget ér.

(Timkó Antal)

 Kolev András:Múzsa

A földön járva vágysz egy csillagot,
bokádon súly, a mennydörgés feletted.
Sosem fakul, s a jel, mit itt hagyott:
örök marad, mert fényeddé szeretted.

Egy kő alá, mint kincset rejted el,
s onnan melenget olthatatlan lángja.
A szádban íz, s a lelkeden lepel,
mely fájó sóhajod mondatra váltja.

Sorok között ragyogva testet ölt,
érintve ujjaid pillant szemedbe.
Hallgat, s a csendje minden űrt kitölt.
A versed kész, s egy könnycsepp hull kezedre.

(Kolev András)