**Egy láthatatlan szál **
Minél közelebb vagyunk érzelmileg valakihez, annál fájdalmasabb minden pillanat, amit külön töltünk. Ez a kötődés nem csupán emlékekből és közös pillanatokból áll, hanem valami mélyebből: egy láthatatlan szálból, ami összeköt minket. Ez a szál nem látható a szemmel, de érezhető minden szívverésben, minden gondolatban. Amikor távol vagyunk, ez a szál feszesebbre húzódik, mintha a távolság próbára tenné erejét. Nem szakad el, de minden pillanatban lüktet, emlékeztetve arra, hogy hiányzik valami lényeges.
A szív kötődése olyan, mint egy halk, de állandó dallam, ami nem hagy elcsendesedni. Ahogy telik az idő, a másik távollétének súlya egyre nyomósabbá válik. Hiányzik a hangja, az érintése, a jelenléte, ami az élet mindennapi apróságait is különlegessé tette. Hiányzik a pillantása, hiányamimtől az egész világ értelmet nyert. És ez a hiányérzet nem más, mint annak bizonyítéka, hogy mennyire fontos számunkra az a személy. Mert nem hiányozhat valami, ami jelentéktelen. Csak az, ami a szívünk közepén foglal helyet, hagyhat ekkora űrt maga után.
Minél közelebb vagyunk valakihez, annál mélyebben érezzük a hiányát. Ez a fájdalom nem pusztán a távolságé, hanem annak a bizonyítéka, hogy valaki belénk ivódott — a létezésünk részévé vált. Vannak kötelékek, amelyek nem láthatók, mégis erősebbek minden kézzelfogható dolognál. Egy láthatatlan szál, ami a szívek között feszül, csendesen, szinte észrevétlenül, de állandóan jelen van. Nem szakad el, nem halványul el, csak időnként fájdalmasabban lüktet, ha a másik nincs ott, ahol lennie kellene.
Ez a szál a szeretet szövetéből készült — abból a mély, kimondhatatlan érzésből, amit nem lehet megmagyarázni. Csak érezni lehet. Minden levegővételben, minden gondolatban, minden sóhajban. És amikor a csendben egy pillanatra megáll a világ, ez a szál megrezdül — mintha a lelkünk súgna: valahol most is gondol rád.
A hiány nem más, mint a szeretet árnyéka. Ott van, ahol egykor fény volt. Minden apró dologban ott rejlik: a hangban, amit nem hallasz többé, a mozdulatban, amit nem látsz, a reggelekben, amiket már nem együtt kezdtek. A világ hirtelen elveszíti színeit, mert az a személy, aki addig a fényt adta, nincs többé melletted. Minden jelentéktelennek tűnik, minden másodperc súlytalan lesz, mert nélküle minden üres.
De a hiány nem gyengeség — épp ellenkezőleg. A hiány annak a bizonyítéka, hogy valaki igazán fontos volt. Hogy valaki a szíved közepébe írta magát, és onnan többé nem lehet kitörölni. Csak az hiányozhat, aki valaha jelentett valamit. Csak az okozhat ekkora csendet bennünk, aki egykor zenévé tette az életünket.
És bár a távolság fájdalmas, a kötelék, ami összeköt, nem törik meg. A szeretet nem ismeri a távolságot, az időt, a teret. Ott marad — a szavakban, az emlékekben, a pillanatokban, amiket soha senki nem vehet el. Néha csak annyira vékony ez a szál, hogy alig érezzük, mégis ott van, tart, véd, és emlékeztet: valahová, valakihez tartozol.És ez annak bizonyítéka, hogy mennyire fontos számunkra az a személy. Mert nem hiányozhat valami, ami jelentéktelen.
Talán ez a legnagyobb tanítása a hiánynak: hogy a szeretet soha nem tűnik el. Átalakul, halkabb lesz, de soha nem múlik. És amikor majd újra találkozik két lélek — akár ebben az életben, akár azon túl — a szál nem újra szövődik, csak felragyog. Mert soha nem szakadt el igazán.
