Szívem menedéke...

 

Szívem menedéke...

Fejem felett az ég, körülöttem
az erdő csendesen integet.
Szél ringatja lágyan
Pihenni vágyó szívemet.

Megrezzen a lomb, s
a gondolat ráül a fákra,
néma a szó, s a beszéd
is némán talál ma.

Nekem az erdő -
a nyugalom, a csend,
a béke, a fák, a virágok:
szívem menedéke.

Csak itt nyugszik meg lelkem
bent, ahol igazán magam vagyok,
itt élnek társaságban
velem az angyalok!

Ó, te csodás természet... mondd,
mi hogyan érthetnénk meg
minden évben megújuló
gyönyörű szépséged?

Némán és boldog
szívvel nézem én,
ahogy az élet megújul
a természet tengelyén.

A tavaszi varázslat
hírnöke, a szerelem
átüt hangosan
dobogó szívemen.

Mélyen aláásva él
az ember, aki a
csodákban gyönyörködni
már nem mer.

Ó, te csodás természet...
benned az emberek
megvigasztalódnak
és remélnek!

Ki az idő tengerén
a végtelenbe érsz,
mégis mindennap
meghal belőled egy rész.

Talán az Isten szívében
őrzi ezt a gyönyörű csillagot,
és mikor szeretetét átküldi,
szeme fénye, a nap ragyog!

(Kormány Sándor)