Hátraarc

Gyönyörű a hajnal, mint igazgyöngy nyakék,
sejtelmes fénye ezer titkot rejt magában,
hűvös harmatcseppek gurulnak szanaszét,
s kíváncsi szemmel nézek a nap arcába.

Ó, mennyi kétség, mennyi emlék,
fellebbennek, mint könnyű fátyol,
arcok, érzések itt gyülekeznek,
s a képben önmagam találom.

Volt, ki felemelt a mennybe, s melengette lelkem,
volt, ki lerántott a porba, s szívem követelte,
volt, ki tenyerén hordozott, őrülten imádott,
volt, ki égő sebet ejtett, fájt, de megbocsátom,
volt, ki épp csak kikacsintott lelke ablakából,
s mint egy álom, már el is tűnt, messze, messze, távol,
néha súlyos vaksötétség marta, rágta lelkem,
könnyáztatta éjt követve köszönt rám a reggel.

Tél után a tavasz ébred,
s a jég felolvad egészen,
felváltja az éjt a nappal,
új színekkel, új reménnyel.

Kell a fény, a nap, a meleg,
nélküle csavargó az ember,
nincs szebb, mint békében élni a
szeretet tábortüze mellett.

(Kerecsényi Éva)