Veled, csak veled
Oly zsongító volt az érzés
valahol a lelkem mélyén:
fehér galambok szálltak fel,
fehér felhőkkel feketítve a napot.
Az erő lassan kiszállt belőlem,
abroncsként ölelt két karod.
Lelkeink simogatták, értették egymást,
az érzelem vad volt, mégis szelíd.
Hangszerré lettem - csodás darabbá,
melyen csak a mester játszhatott így!
Odakint... már világos volt,
idebent félhomály terjesztette szárnyát,
akár egy nagy madár az égbolton:
védő, puha szárnyak karoltak át.
Úgy szerettelek, mint senki sem,
miénk volt az egész végtelen,
majd az éjszaka közénk állt...
homályfüggönyt vetett reánk...!
(László Klára)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése