Magányos fák

Reszketőn hullik elém egy fáradt falevél,
az őszi szél dúdolva a múló nyárról mesél,
a fák hajolnak, ringatják ezer szín lombjukat,
leveleik bánattal hagyják el régi otthonukat.
Mint megannyi magányos vándor úsznak a légben,
kerengve, szállva repülnek a hideg, őszi szélben,
levél-arcukon a könny harmatcseppként gördül,
s lassú, fájdalmas tánccal földre hullnak végül.
Az öreg fák kopár ágakkal intenek,
ahogy tekeregve köröttük táncolnak a zord szelek,
levélkönnyükkel siratják fájó magányukat,
lassan, lemondón elengedik minden vágyálmukat.
A hideg szél süvöltve, sírva, fájón énekel,
ne bánkódj, lesz még kikelet újabb reményekkel,
ám a szomorú, magányos fák, mint szerető anyák,
fájdalommal búcsúztatják a hulló lombkoronát.
S hogy feledjék gyötrelmes, kínzó bánatukat,
a természet lágy ölén lassan elalszanak,
a tél féltőn borít rájuk hófehér szemfedőt,
puha, havas takaró alatt álmodnak szebb jövőt.


(Vajay Tiborné)