Szilágyi Hajnalka: Összefonódva...
Két kezem nyújtom feléd ,
látod tenyerembe zárt csupasz létem?
Nézd, azokat a kusza vonalakat,
tudod, nem hazudnak...
csak kanyarognak csendben,
s morzsolódnak rajta az évek,
mutatják honnan indultam,
s utam valahol, egyszer véget érhet...
Apró kacatokat rejtegetnek...
a keskeny arcú hold sápadt fényeit
könnyekbe izzadt hideg párnákon,
ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,
hol csak a reszkető szél lengette
holt ritmusban táncoló csendem.
Most végtelen hömpölyög a világ
egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,
a homály lassan köddé fénylik az úton,
ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.
Az ásítozó éj medrébe vetkezzük
száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,
s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva
jelenünkben toporgó holnap-álmunk.
Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,
hogy ne legyen több zuhanás.
Ólomüvegén keresztül az ég
szivárvány-ködöt szitál ránk.
A nyújtózkodó puha sötétben
tenyerem tenyeredbe zárom,
homlokod mögé bújtatom a lelkem,
hogy a te szemeddel lássam a világot.
S újból elindulunk
a csendben kanyargó vonalakon,
tudjuk, már nem hazudnak...
szelíd csönddé olvad szerelmünkben
újra az ezerarcú nyár,
hisz' egykor nekem adtad álmaid,
s utunk is csak együtt érhet véget...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése