2012. február 5., vasárnap

Nemere István:TE...
















Életem szürke volt, homályos. Gondolataim esőfelhők. Egész énemmel a sivár földet markoltam, lapulva. Az ellenségek tengerén nem volt barátság-part. Magamban küszködtem a széllel.
Aztán jöttél TE, fény. Felkelt a nap, a hideg fájó emlékké zsugorodott. Beléd néztem, ember. Növekszik a zátony a folyó sodrában, rárakódnak újabb és újabb hordalékok. Végül kizöldül, sziget születik. Így nőtt bennem az érzés.
Ha messze vagy, elsorvad a szivárvány, elhalványul a fák zöldje. Nézem a levegőt, fáj. Mindegy ki szól, mit mond. A virágok örömöt nem adnak, állatok szeretnek, de belül üres vagyok.
De aztán itt vagy, velem. Szárba szökkenő rózsa, nevető felhő. Surranó patak, szentély-fa, orvosság. Szavad kevés, halk. Súlya van. Gondolatod enyémmel találkozik, mielőtt kimondanád. Rám nézel, rád nézek. Látsz engem. Olyannak, amilyen vagyok. És ezt, rajtad kívül senki sem látja. Látlak. Tudom, ki vagy. Érezlek.
Semmink sincs. Annyi sem, mint másoknak. Kevés a tárgy, mely minket szolgál. De nekem adtad a zenét, a színeket, a formákat, A Szépet. Hálás vagyok, és követelődző. Akarom, hogy velem légy. Varázsló vagy, ki foglyul ejtettél: csak Veled hallom a dalt, csak Veled látom a színt. Bátor vagyok, kitartó, jó. Veled.
Éjjelente itt alszol mellettem. Érzem tested melegét, már nem félek ébredni. Itt vagy. A nap, mely arcoddal kezdődik, nem lehet szomorú.
Néha úgy érzem: leéltem egy életet, előtted. A másikat Veled kezdtem. Ne legyen több, elég már. Hegyek mosolya, erdők sóhaja, tenger ölelése. Enyém vagy.
Nem üvöltöm világgá, nem harsogom hegyeken állva. Csak magamhoz vonlak este, feltoluló melegség hullámában, s halkan mondom: szeretlek!
Maradj velem. Végig, az utolsó napig.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése