Azért, hogy látunk, hallunk...

 

Én nagyon szeretek élni, szeretem azt, ahogy kisüt a nap vagy esik az eső, de nagyon sok mindenen túl kellett jutni, hogy ezeket a dolgokat észrevegyem. Azért, hogy látunk, hallunk, hogy levegőt veszünk, ezért mind hálát kell adni az Istennek, hogy ez van.

 

 

(Esztergályos Cecilia)

 

Amikor reggel kinyitod a szemed...

 

Amikor reggel kinyitod a szemed, mondj köszönetet a napfényért, és azért, hogy élsz és erős vagy. Mondj köszönetet az életedért és a létezés öröméért. Ha pedig nem látsz magad körül semmit, amiért köszönetet mondhatnál, magadban keresd a hibát.

 

(Tecumseh)

 

Lassan megfordítom

 

Lassan megfordítom

Száguld az Idő és az apró homokszemek,
Lehullnak, mint a letépett naptárlapok,
Most lassan megfordítom a homokórát,
Hogy visszafelé induljanak el a napok.
Álmaid régóta elvisznek a múltba,
Felszállsz az égre újra és újra,
Hogy egy üstökös hátán
Átkelj az űr óceánján
És gyermekként
Lépj ismét
A bejárt
Útra!
És ha
Majd
Eléred
A csillagokat,
Már ne nézz hátra,
Ne élj a múltban többé,
A gondjaid váljanak köddé,
És legyél boldog mindörökké!
Maradj gyermek és ártatlan lélek,
És ha mégis elszállnak veled az évek,
Akkor se nőj fel majd ismét ilyen hamar,
Bármerre visz a sorsod, maradj önmagad,
És soha, sehol se felejtsd el, hogy ki vagy!

(Voodoo)

Nyár, ősz, szerelem

 

Nyár, ősz, szerelem

Szép időt hoz az ősz és színes ruhája is tetszetős,
De már egyre hosszabbak lesznek az esték
És mint egy ódon vár falán egy régi képről a festék,
Úgy pereg le a nyár faláról a sok könnyű emlék.

Felszállt a halványkék égre és rábízta magát a szélre,
Hogy időben érjen délre minden vándormadár,
A jó idő miatt az emberek mégsem gondolnak a télre,
Csak a lelkem mélyén halt meg régen a nyár.

Néhány hete még kegyetlenül forróak voltak a napok,
És a bőrömre égtek az éjek és a nappalok,
A nyári pillangóálmok még meseszép jövőt ígértek,
És nem hittem, hogy gyorsan véget érnek.

Hosszú és hideg tél után érkezett meg az idei nyár,
Megéreztem ritmusát és hallottam dallamát,
Amikor a fülembe súgta egy lány szerelmes sóhaját,
De sajnos ez a csoda nem tartott túl soká.

Ma már nem kínoz a bánat és a lábam se visz utána,
Szerelmünk mégse válhat ily könnyen köddé,
Mert ha nem is látom soha többé, elkísér a varázslat
És a szívemben őrzöm emlékét mindörökké!

(Voodoo)

Már néha én is

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már néha én is

Már néha én is gondolok a szerelemre,
álmomban láttam, milyen lehetsz,
az ágyamhoz ülsz, mint ártatlan angyal,
és kacér démonként rám nevetsz,
arcod sápadt, de pillantásod tüze éget,
csókod méreg, amitől megveszek,
melletted egyszerre lehetnék igazi férfi,
és öledben mesét hallgató gyerek.

Már néha én is gondolok a szerelemre,
álmomban láttam milyen leszek,
fekete mágus és holdkóros napimádó,
lángból éledő főnix a felhők felett,
szivárvány, amit a lelked falára festek,
érzés, ami elcsábít és nem ereszt,
hegedű szava egy teliholdas éjszakán,
amikor elsuttogod, hogy szeretsz.

Már néha én is gondolok a szerelemre,
álmomban bejárunk sok-sok helyet,
Te kíváncsi utazó leszel, én hű útitársad,
akivel a világ végéig is elmehetsz.
Utunk végül egy romos kis várhoz vezet,
ahol korábban eltöltöttél éveket,
a valóság helyett kitalált furcsa világban
ez a hely nyújtott biztos rejteket.

Már néha én is gondolok a szerelemre,
álmomban a versemből életre kelsz,
a kis váradon sem ül majd többé átok,
amikor a múltad elhagyva átölelsz,
szomorúan búcsúzik várad furcsa népe,
érzik, üres lesz minden nélküled,
felkel a Hold, és a Nap belehull az éjbe,
visszanézel, majd leszáll a csend...

(Voodoo)

Most ne szólj

 

Most ne szólj

Most ne szólj,
hogy halljam, hogy dobban,
ne mozdulj,
hogy kezemben tartsam,
míg lángra lobban.

Nem szólok,
hogy hallhasd, hogy dobban,
nem mozdulok,
hogy kezedben tartsd,
míg lángra lobban.

Nem szólunk,
nem törjük meg a csendet,
hogy meghalljuk,
ahogy a lépése koppan,
ha elindul felénk.

Ez az érzés
két szív között a híd,
a kezdet és a vég,
ha elindulsz, találkozunk
a híd közepén.

(Voodoo)

Amikor a tükrödbe nézel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor a tükrödbe nézel

Ott leszek, amerre álmodban jársz,
Kéklő tenger, smaragdzöld tó partján,
Ahol az Univerzum apró jelére vársz,
Felidéz majd minden szívdobbanás,
Ami az éjbe hulló csend falán kalapál.

Ott leszek, ahol a szivárvány ébred,
És ahol megannyi bűvös dallam éled,
A csillagos égen, ami éjjel feltárul eléd,
Ott leszek, amikor a tükrödbe nézel,
És csendesen nyújtom a kezem feléd.

Ott leszek ezeréves faládák mélyén,
Mint szétporladó papírra írt üzenet,
Hogy tudd, ez az érzés sose veszhet el,
Bármerre is jársz és bármit is teszel,
Én ott leszek. És Te? Te ott leszel???

 

(Voodoo)

 

Kusza hangokból dallam

Kusza hangokból dallam

Miattad újra megnyitnám a szívem,
ördögből lennék szelíd angyal,
a Hold árnyékában múlik el életem,
miattad visszatérnék a Nappal,
miattad a porszemből lennék óriás,
dacolnék a legvadabb viharral.

Zavaros folyó helyett lennék forrás,
ami felbukkan a hegyoldalban.
lennék fény, hogy az utat mutassam,
hogy megtalálj, amikor baj van,
kusza hangokból lennék újra dallam,
ha meghallom, a neved halljam.

Lennék a csend is, mert hiába a szó,
amely a szívedig nem juthat el,
lennék angyal, aki a Mennyországot
miattad, érted önként adja fel,
nélküled az öröklét úgysem érdekel:
megyek, amikor és ahova kell.

Az álmaid egén lennék lángoló főnix,
mely a hamuból is szárnyra kel,
boldogan égnék el érted ezerszer,
rajtad és rajtam ugyanaz a jel,
ismeretlen ismerősök szívében élek,
egy sötét világba zárva, de...

lennék a fény, amíg megérkezel...

(Voodoo)

Sose mentegetőzz azért...

Sose mentegetőzz azért, hogy önmagad vagy. Éppen ezt szeretném. A biztos menedéked akarok lenni.


(Sylvia Day)

Ezt kívánom ma mindenkinek...

 

Nézem a rohanó várost. A műanyag nőket, akiket újságok öltöztetnek. A vagány pasikat, akiket hárombetűs márkanevek irányítanak. Álarcok mögé bújva, festett vigyorral a képükön gyűrik a métereket. Sokuk okos telefonon lóg, s észre sem veszik, hogy mellettük ül, akivel épp sms-eznek. S mikor találkoznak, olcsó játékokkal kábítják egymást, ahelyett, hogy őszinteséggel hidakat építenének a másikhoz. A média boldogságot ígért nekik, azt mondta, ha felveszik az álarcot, minden rendben lesz. De nem ez történt. Hogy miért? Mert bármibe is csomagolod magad, csak az határoz meg, aki a szívedben vagy. S ha megkeményíted magad, mondván, nem okozhat neked senki fájdalmat, olyan útra lépsz, amelyen boldoggá sem tehetnek. Meg kellene hát tanulnunk újra szívvel látni egymást. Újra szeretni, menni, élni. Lefordulok a sarkon, és egy idős nőt látok. Hátát megtörte az élet. Apró kezét gyűrögeti, mint valami papírgalacsint. Rám néz, mosolyogni kezd. Viszonzom. Veszek tőle a frissen sütött pogácsájából. Amikor több pénzt akarok adni neki, megrázza a fejét, és megsimogatja a kezem. Nem szólunk. Nem kell. Mert rám néz, és szemében ott ragyog az élet, mit egész nap kerestem. S akkor megértem, nem veszett el a szépség, mellyel születünk. Talán csak nem vesszük észre. Az élet gyönyörű erdejében terjed a beton, s a butaság, mint a gaz, de míg dobban a szívünk, s míg meglátjuk egymást a rohanásban, addig van remény. Perceink lassan elhalványodnak az időben, mint a Hold viaszos fénye a felhőkben. Úgy kellene hát élnünk, hogy majd azt mondják rólunk, méltók voltak embernek lenni, mert törődtek egymással. :) Ezt kívánom ma mindenkinek. Lássátok meg egymást. Menjetek, szeressetek, éljetek! :)

(Peter Noel)