Emlék, mely rád talál...

Az élet egyik legnagyobb csodája az emlék. Emlék, mely rád talál, nem kérdezve alkalmas - e a pillanat. Könnyeket csalva a szemeidbe, melegséget a szívedbe, és csalódást a lelkedbe, hiszen elmúlt. Szárítsd fel a könnyeket, hiszen az emlék nem más, mint a lehetőség csodája. A lehetőségé, hogy megtörténhetett.

(Theodorovits Andrea)

Már nem akarlak meggyőzni...

Már nem akarlak meggyőzni. Már nem akarlak látni, s már nem akarok veled kapcsolatba kerülni. Már nincs bennem ragaszkodás, nincs bennem félelem, hogy mi van ha az útjaink távolra vezetnek el minket. Volt, hogy azt hittem, hogy Te vagy az az ember, akivel leélném az életem. Volt, hogy mindent eldobtam volna, csak azért, hogy veled legyek és szebbé tegyem az életedet, de hiába kopogtattam, nem nyitottál ajtót, s rájöttem, hogy én egyedül ehhez kevés vagyok. Nehéz volt elengedni, nehéz volt a gondolataimból kitörölni, hiszen minél jobban küzdöttem ellene, annál többször jutottál az eszembe. Aztán szépen lassan tudatosítottam magamban, hogy hiába szeretlek, ennél a kapcsolatnál én többet érdemlek. Voltak boldog pillanatok, emlékezetes percek, de a fájdalom többször volt jelen. Bíztam abban, hogy ez idővel meg fog változni, de elegem lett, s úgy döntöttem, hogy jobb ha búcsút intek és tovább lépek. Ekkor nyúltál felém, hogy még egy utolsó esélyt adjunk egymásnak, de tudtam, hogyha újra igent mondok, sokkal nehezebb lesz Neked hátat fordítanom. Jól tettem. Örülök, hogy elég erős voltam ahhoz, hogy tovább álljak, hiszen így lehetőséget adhattam az újnak. Lehetőséget annak, hogy megbecsüljenek, tiszteljenek és megmutassák, hogy én is fontos lehetek valakinek. Nem mondom, hogy nem hiányzol, s hogy nem jelensz meg néha a gondolataimban, de már nem akarok semmit, csak hagyom, hogy egy-egy kép átsuhanjon rajtam.


(Boros Bea)

Ott van! Ott lesz veled!

A búcsú mindig fáj! Mintha a szíved ezer darabra törnék, megszűnik a létezés, a valóság új értelmet nyer; feleslegeset! Értelmetlenné válik a napsütés, a madarak éneke, hiszen a szíved, a hited adtad, minden pillanatban. Most egyedül vagy. Nem zenél más a lelkednek, csak a csend. Nem fogja a kezed más, mint a dermesztő magány. De ott van veled, szíved minden dobbanásában hallod őt! Könnyeid sós tengerében érzed szerető csókjait! A napfelkeltében meglátod vágyait, szertefoszlott álmait. Ott van! Ott lesz veled! Most, és mindörökké!

 

(Theodorovits Andrea)

A búcsú egyben remény is...

A búcsú egyben remény is. Reménye az újbóli találkozásnak, a meleg ölelésnek, a véget nem érő beszélgetésnek. Amikor búcsúzunk mindennél jobban hisszük, viszontláthatjuk szerettünket, érezhetjük újra. Felfoghatatlan, hogy ez a lét egyben a végállomás lenne, hiszen oly sok van még bennünk. Oly szépek vagyunk, egyediek, Isten csodái, melyek számára ez is csak egy állomás, de nem a vég! Állomás, ahol szerethetünk, nevethetünk, teremthetünk kedvünkre. Egyetlen állomás, a sok közül! Hiszem, hogy a búcsú ha még oly fájdalmas is, mindig szép, mindig reményteljes, és ami a legfontosabb, mindig szívből szól! Szívből azokhoz, azokért, akik maradtak volna még!

 

(Theodorovits Andrea)

A szív nem átjáróház!

Mindannyiunk szíve ajtókat rejt. Hidd el, nem csak a te életedből távoznak igaznak hitt emberek, te is kiléptél már sok ember életéből. Volt, hogy csupán sodródtál, és eltávolodtál, volt, hogy szándékos döntést hoztál. Egy dolog azonban biztos! A szív nem átjáróház! A tiéd sem!

 

(Theodorovits Andrea)

Tudod

 

Tudod

Az élet ajándék...
a szív a motorja,
amit a lélek szépsége
gyémántként csiszolgat.

(Tordai Mihályné)

Nem kellenek a szavak...

 

Minden ember életében van egy olyan találkozás, amikor lelke hazatér. Amikor legszívesebben a világba kiáltaná: "Végre itt vagy!" Mintha hirtelen a szívében minden hiányt kielégülés töltene fel, végre értelmet nyer minden átszenvedett éjszaka. 

Bármilyen is az emberi forma, bármilyen a külső, a szemében felismerjük a lelkét, és azt, hogy bizony évezredek óta ismerjük egymást. Nem kellenek a szavak, a szívek mesélnek egymásnak. Lelkünk pedig meghallja a másik lelkének lágy dallamát. 

Úgy érezzük, hogy bolyongásunk véget ért, létünk értelmet nyert, megéreztük a szeretet csodáját, mit soha többé nem szeretnénk elveszíteni már...

 

 

(Mohácsi Vitória)

 

 

Ha ezt várod

 

Ha ezt várod

Csodálom mosolyod s szép szemed,
vágynám megfogni finom bőrű kezed,
ölelkezni félhomályban a szótlanságban,
elmerülni a boldogságban.
Szívem dobbanása ritmus hozzád,
a percek az álmot veled jövőbe fonják.
Ha olvasni akarod,
ezt várod, s felém nyújtod karod.

Mindezt elsuttognám,
érző lelkem tudatnám.
Betűket rajzolok,
szavakat halmozok,
becézlek s küldöm a széllel,
aranyozott szerelem-levéllel.
Ha olvasni akarod,
ezt várod, s azt elkapni nyújtod karod.

Hatalmas táblára festem
a világ elé téve nyitott érzelmem,
vagy a felhők felé fújom csengő dalban,
s elviszik feléd dúdolva, halkan.
Üzenek picinyke papíron,
s pacsirtamadárnak adom, mit írok.
Ha olvasni akarod,
ezt várod, s azt fogadni nyújtod karod.

Mindegy hová írok, megtalálod,
ha azt látni vágyod,
a homokban is, ha víz el is mosta,
ám ha mégsem, akkor szemed elkerüli sorra.
Most levelem csupán a saját tenyerem,
tartom feléd kezem.
Ha olvasni akarod,
ezt várod, s hogy érinthesd, nyújtod karod.

(I. P. Steve)

A szó

 

A szó

Mint egy romantikus, édes álom
könyvben regélt sóhajtáson,
úgy sírnak
néha a szavak leírva.

S úgy simogatnak
vagy vigasztalnak,
ha lelkedből jön a szó,
hisz szívhez irányítható.

A bántást kerüld,
a szeretetet építse minden betűd!
Kedvesség áradjon tőled,
ahogy az érzelem felhőtlen!

Neked is könnyebb tőle léted,
hisz a visszahatás úgy szép lesz,
mint mikor rózsát adsz egy szálat,
mosolyt és ölelést várhatsz.

 

(I. P. Steve)

 

Közeledések

 

Közeledések

Néha az ég ereszkedik le, hogy a fákhoz érjen,
hogy koronájuk a felhők fölé nézzen.
Így lesznek égig érő karcsúságok,
s a felhők, mint légben úszó lassúságok
dombhoz kúsznak
majd hegyek felé tova, s ott esőként zúdulnak.

Néha nekünk kell indulnunk,
várakozást feladva, csendben a várthoz vonulnunk.
Így lesz emberi békesség,
s erényünk, mint ékesség,
csillogó eredményt szül,
és az megmarad örök reményül.

 

 

(I. P. Steve)