Sohonyai Attila - A bizonyosság ára
Oly későn jöttél, a várakozásban elfáradtam,
el se hittem, betudtam lázálomnak.
Tudod a tündöklet voltam rég,
maga az „akinek minden jó egyedül”,
és reszkettetett minden közeledő szándék,
hisz kinek más van, láttam,
óvó kezek közt elernyült.
Oly későn jöttél, megszoktam magam,
s ha hozzám szóltál is, betudtam játéknak.
Pedig mennyire szép egyedül, hm…
kudarctalanul lenni világnak győztese.
De ez egyke mosoly-elterülés lassan
rángó összekuporodásba vegyül:
titkon vágyni kezdtelek téged.
De oly későn jöttél, rojtossá tett az ima,
nem hittem, a választ halandó még
halandóságomnak megadhatja.
Nem jó már hazaérni magamhoz,
pókhálós, rút visszhang a kulcs zörrenése.
Akarom, hogy ha megjövök, andalogj karomon,
s ne hagyj egyedül se órára, se percre.
Megtanultam, bár lehet sokáig tartott;
egykeségemnek te vagy tükre,
mely attól teljes, ha benne látom arcod.
…oly későn jöttem, elfáradhattál már várni,
bocsásd nekem, de bizonyosság kellett ahhoz,
hogy őszintén tudjalak szeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése