Lélektárs hívó
Hiányzol… Pedig nem tudom ki vagy, mit csinálsz… Keresnélek, de nem tudom, merre jársz.
Csupán
egy érzés vagy itt belül, mégis tudom, hogy igazabb vagy, mint bárki
más. Nem számít, hogy még sosem néztem a szemedbe, nem simogathattam
arcod. De számtalanszor éreztelek magam mellett, Te adtál erőt, amikor
azt hittem, nincs remény. Tudtam, hogy miattad nem adhatom fel, hiszen
létezel. Hogyan érezhetnélek, hogyan lehetnél a képzeletemben, ha még
sosem érintettük volna egymást?
Talán
több ezer éve vándorlunk együtt, néha nevetve, néha sírva… De abban
biztos vagyok, hogy sosem engedjük el egymás kezét. Újra meg újra
születünk, értelmet adva egymás létezésének. Gyógyítjuk lelkünket a
másik szeretete által. Bármerre is visz a sors, bármerre sodor az élet,
lelkeink elvezetik egymáshoz a testeket. Az Univerzum jeleket küld
felénk, s bár sokszor tűnik rögösnek az út, megtaláljuk egymást. Újra
összeolvadunk, és megszületik bennünk a bizonyosság: Mi összetartozunk örökre.
Már
jóideje nem érzem magam jól Nélküled. Bár erős vagyok, és mindig talpra
állok, de úgy érzem, szükségem van Rád! Kérlek, gyere! Várlak!
(Mohácsi Viktória)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése