Töprengő dal

Poroszlay Gabriella: Töprengő dal

Szeretném elmondani Neked,
mennyire szeretlek.
A világirodalomban erre
gyönyörű versek születtek,
idézhetnék belőlük számtalant
én is - és mégis
keresem most a szavakat,
mik csak Neked szólnak,
csak belőlem fakadnak,
csak az én szívem
gyöngye mind, illatos jácint.
De minden szerelmes szót,
minden szépet és jót
elmondtak már százszor,
mások, máshol.
Nekem most mi maradt?
Elmondhatom-e úgy Neked,
hogy ne süssék rá a bélyeget,
szirupos, csöpögős, közhelyes.
Mit mondhatnék?
Keresem a szót, mi fedi a valót,
a valószerűtlen csodát -
alig merem még hinni igazát -
hogy te meg én
találkoztunk életünk delén,
........hogy szemedben az ég
........legszebb csillaga ragyog,
........hogy boldog menedékem
........ölelő két karod,
........hogy csókod olyan édes,
........mint az aranyló méz,
........hogy simogató szavad
........mindig megigéz…
Látod, nem jut eszembe más,
csak ezerszer ismételt
rózsaszín sztereotípiák.
Hogy mondjam el hát?
De kell-e mondanom?
Hiszen szól helyettem
szívem és szemem. Hallgasd!
Azt dobogja: sze-re-tem.
Látod? Azt ragyogja: életem
Te vagy énnekem, hozzád
szól énekem, e töprengő dal –
szerelmem szelíden betakar.